Hanem kint a tanyák közt még éppenséggel nincs valami víg világ. Ott még most adja ki igazán a mérgét a tél. Mikor haragos szélparipáján végigrobog a havas mezőkön, az akácfák mélyen meghajtják előtte kopasz fejüket. Még a tanyaházak nádtetői is majd szárnyra kapnak ijedtükben. Hanem Andráska, ahogy az ereszet alul szétnéz a világban, csak neveti a cudar időt. Könnyű is annak, akinek ekkora báránybőr sapka tornyosodik a fején, hogy szegény helyen beillene kukoricamérő vékának.
Bezzeg a szegény sármányok, ahogy az istálló előtt kaparászgatnak, majd fölvetik az udvart keserves szavukkal:
– Szűcs, szűcs, szűcs!
Andráskának az édesapja a napocskát keresné az égen, de nem találja. Úgy elszundikált biz az a felhőpaplan alatt, hogy nyilván ki se nyitja ma a szemét. Úgysincs még kinek sütni – gondolja magában.
– Édesapám – szólal meg Andráska –, mért kiabálják a sármánymadarak egyre, hogy: szűcs, szűcs, szűcs?!
– Látod, fiam, hogy nagyon elnyűtte a tél az aranyos bundájukat. A tavasz lenne annak a szűcse, de nem nagyon igyekszik elő a hívogató szóra.
Néha a szarka is bevetődik a tanyára, de nincs még neki csöröghetnékje. Máskor a pecsenyében is válogat, most meg fél nap is elkószál egy–két szem kukoricáért, amit a tyúkok elől elcsenhet. Ilyen szegényesen él így tél vége felé ez a tollas róka.
– Csak így, csak így, csak, csak, csak! – panaszolja ő maga is.
Hallgatni is szomorú azt, mikor ilyen kolduska módra jajgatnak az Isten madarai. Hanem azért akad már köztük olyan is, amelyiknek öröm a beszédje.
– Hallja, édesapám – szalad be Andráska az édesapjához –, ugyancsak mondja ám már!
– Kicsoda, te?
– Hát a pacsirta, a mi madarunk.
– Ugyan mit mond a pacsirta?
– Azt mondja, hogy: ka–lács, ka–lács!
– Jaj, fiam, kenyérhaj is kalács gyanánt esik az éhesnek! Nem pacsirtaszótól éled a tavasz.
Andráska búnak eresztette a fejét, és kedvetlenül kukucskált ki a nagy sapka alól.
– Ugyan melyik madár hozza hát meg a tavaszt?
– A cinege, Andráska, a cinege. Ő mondja meg a szántó–vető embernek, hogy mikor van vége a „heverd el” időnek.
Éppen a sövény ágai közt bujkált két füstös fejű cinege, de biz ezek nem vigasztalták meg Andráskát. Az egyik hasztalan vallatta a száraz leveleket, semmit se talált alattuk.
– Nincs erre, nincs erre, nincs erre – jajgatott keservesen. A párja talált valami dermedt legyecskét, de csak akkorát, hogy egymagának is kicsi volt kóstolónak is.
– Kicsit ér, kicsit ér! – sopánkodott nekikeseredve.
Bezzeg megörült Andráska, mikor egy–két nap múlva azzal ugrasztotta ki az édesapja az ágyból:
– Öltözz hamar, legény! Most hallgasd meg, mit mondanak a cinegék!
Andráskának annyiból állt az egész öltözködése, hogy a fejébe nyomta a nagy sapkát. De még azon is keresztülhallatszott a cinegék vidám szava, ahogy az ablak deszkáján ugrándoztak:
– Nyit–ni–kék, nyit–ni–kék, nyit–ni–kék!
Az ám, csakugyan egész más színe van égnek–földnek, mint tegnap ilyenkor. Az ég nevető kék, a föld nedves barna, öröm lesz benne dolgozni. Oda is van már támasztva az ajtófélfához a nyitókapa, rajta a csikóbőr tarisznya.
– No, Andráska, gyere szőlőt nyitni. Hanem a sapkára meleg lesz ám már most, jobb lesz a kakastollas kis kalapod megszellőztetni.
Jaj, dehogy hagyná pedig itthon Andráska a nagy sapkát! Meg kell azt odakint mutogatni a káposztapilléknek, úgyse sok látnivalójuk van még szegénykéknek.
Puszta még idekint a világ. A télire eltemetett szőlővesszők fölül elszedi a homokot a nyitókapa, vígan pattannak föl a venyigék, rengetik, hintázzák magukat a napsugaras levegőben, s rügyszemükkel kíváncsian tekintenek szét: ébredeznek–e már a jó pajtások, fák, füvek, virágok, dalos madarak?
Nincs még itt senki, csak a meleg napsugár.
De Andráska apja már ingujjban dolgozik, úgyis alig győzi a verejtéket törölgetni, hanem Andráska csak a nagy sapkában sütkérezik a pászta végin. Ki nem szabadítaná belőle a fejét egy lyukas petákért.
– Mi van itt, mi van itt? – csipogja egyszerre valami vékony hang a nyitó ember háta mögött. Két kis barázdabillegető szegődött be hozzá napszámra. Ott illegnek–billegnek a sarkában, hosszú farkukat táncoltatva.
– Mi van itt, mi van itt?
Parányi kendermagbogarat vetett föl a kapa a homokból. Együtt telelt ki a szőlővesszőkkel, s most ő is napvilágra jött levegőzni. Pórul is járt, mert mindjárt rákoppantott az egyik barázdabillegető.
– Enyém, enyém, enyém! – kiáltotta diadalmasan.
Hanem a másik se engedte a jussát.
– Azért se, azért se, azért se! – S akkorát csípett amannak a szárnya hegyén, hogy az egyszerre kiejtette a szájából a kendermagbogarat, s elkezdett segítségért lármázni:
– Rendőr, rendőr!
A madarak közt a sárgarigó a rendőr, mert neki van a legrikoltóbb fütyülője, de hol jár még ilyenkor a sárgarigó! Valahol túl a tengeren a szerecsen gyerekeknek ígérgeti milliószámra a diót.
Andráska azonban lábujjhegyre ágaskodik a pászta végén. Hej, ha valahogy meg lehetne kaparintani ezt a virgonc két madarat! Hátha a sapkájával leüthetné őket a lábukról? Kihúzta a fejét a sapkából, közéjük hajította a madaraknak, s huss, mind a két barázdabillegető elrepült. Sebaj, azért adott nekik az Isten szárnyat, de ki látott már olyan sapkát, amelyik négy lábon szalad!
No, Andráska látott. Mert a nagy sapka nem oda esett, ahol a madarak civakodtak, hanem a mellette levő útba, ahol egy jámbor nyúl szép békességben meglapulva, a fiatal cseresznyefa hajtásait számolgatta. Éppen a fejére esett a jámbornak a sapka, s ijedtében úgy eliramodott sapkástul, hogy Andráskának csak úgy karikázott bele a szeme.
Jó az Isten, akinek fejet adott, ad hozzá sapkát is, ne búsulj, Andráska! Nagyobb baj az annál, hogy szegény tapsifüles a nagy sapkában sehogy se találja meg az utat hazafelé. Pedig ha megtalálná, fogadom, hogy mindjárt megtennék Nyúlországban királynak a nyulak. Koronát már szerzett hozzá magának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése