2008. október 18., szombat
Szép Ernő: Csiga
Ez itten a csigaház,
Melyben a csiga tanyáz.
Ő nem Pali, se Zsiga,
Csak egy névtelen csiga.
Nincs a házán emelet,
Víz, se hideg, se meleg.
Nincs házmester, kapupénz
Végett nem nyúl itt a kéz.
Nincs villany, se lift, se gáz,
Ilyen egyszerű a ház.
S mert ily csöpp a ház: repülő
Reá bombát sose lő.
Boldog kis ház ez nagyon,
Benne békesség vagyon.
Nincs, aki irigyeli,
Hogy tán kincsekkel teli.
Tanítani merem én:
Egyszerű légy és szerény,
Ellenséged sose lesz,
Életed szép mese lesz.
Melyben a csiga tanyáz.
Ő nem Pali, se Zsiga,
Csak egy névtelen csiga.
Nincs a házán emelet,
Víz, se hideg, se meleg.
Nincs házmester, kapupénz
Végett nem nyúl itt a kéz.
Nincs villany, se lift, se gáz,
Ilyen egyszerű a ház.
S mert ily csöpp a ház: repülő
Reá bombát sose lő.
Boldog kis ház ez nagyon,
Benne békesség vagyon.
Nincs, aki irigyeli,
Hogy tán kincsekkel teli.
Tanítani merem én:
Egyszerű légy és szerény,
Ellenséged sose lesz,
Életed szép mese lesz.
Tinódi Lantos Sebestyén
Vándorlantos, a l6. század legjelentősebb énekmondója.
A magyar költő, zeneszerző, lantos és énekmondó 1505-10 között született a Baranya megyei Tinódon. Életéről saját énekeiből következtethetünk, sokszor az utolsó versszakba vagy pedig a versfőkbe rejtett utalások tájékoztatnak a keletkezés helyéről, idejéről és körülményeiről. Szigetváron Török Bálint udvarában nevelkedett.
Megörökítette Eger vár ostromát is.
Itt meghallgathatod Tinódi Lantos Sebestyén versét és részleteket is megnézhetsz az Egri csillagok című filmből.
Eger vár ostromának utolsó napja
1552. október 17.
Ezen a napon vonul el a török haderő a vár falai alól, melyet a körülbelül 2000 főnyi védő 38 napig hősiesen védelmezett.
Magyarország három részre szakadása idején Eger fontos végvár lett.
Dobó István várkapitány parancsnoksága alatt a vár kevesebb mint 2100 védője (és ebbe beleszámolták a nőket és gyerekeket is) visszaverte a 80 000 fős török sereg támadását.
Eger vár ostromáról szól Gárdonyi Géza: Egri csillagok című regénye.
Itt megnézheted a regény diafilm-változatát:
Az Egri csillagok 1. rész
Kattints ide:
Link
Az Egri csillagok 2. rész
Kattins ide:
Link
Ezen a napon vonul el a török haderő a vár falai alól, melyet a körülbelül 2000 főnyi védő 38 napig hősiesen védelmezett.
Magyarország három részre szakadása idején Eger fontos végvár lett.
Dobó István várkapitány parancsnoksága alatt a vár kevesebb mint 2100 védője (és ebbe beleszámolták a nőket és gyerekeket is) visszaverte a 80 000 fős török sereg támadását.
Eger vár ostromáról szól Gárdonyi Géza: Egri csillagok című regénye.
Itt megnézheted a regény diafilm-változatát:
Az Egri csillagok 1. rész
Kattints ide:
Link
Az Egri csillagok 2. rész
Kattins ide:
Link
EGRI CSILLAGOK
ÖTÖDIK RÉSZ
HOLDFOGYATKOZÁS
(részlet)
A török egyre nagyobb és nagyobb sokaságban tör fel a bástyán. Már fel is ugrálnak. Gyilkos birokra kelnek a vitézekkel. Maga Dobó is torkon markol egyet, egy óriást, akinek csak a csontja van egy mázsa. Próbálja visszalökni. A török megveti a lábát. Egy percig mind a kettő meredt szemmel liheg. Akkor Dobó összeszedi az erejét, és egy csavarintással berántja. Leveti az állvány magasából az udvarra.
A töröknek leesett a sisakja, s ő maga a kövek közé huppan. De megint feltápászkodik, s visszafordítja a fejét, hogy jönnek-e a társai.
Akkor ér oda Baloghné. Vércsesikoltással suhintja meg a kardját a levegőben, s a török feje elválik a nyakától iszonyú csapása alatt.
A többi asszony is fenn forog már a bástyán. A katonák a viaskodásban nem veszik már át az égő szurkot, a követ, az ólmot, hát felhordják ők maguk, s a füstben, a porban, a lángban le-lezúdítják a felkapaszkodó törökre.
Hull a halott, és szaporodik az élő. Egy-egy kőhengerítés, szurok- és ólomöntés ösvényt tisztít az ellepett falon, de a holtak halma csak a pihent dandárok feljutását könnyíti meg. Az élők elkapják a visszahulló halottól a boncsokokat, s a lófarkas zászló újra ott táncol a létrán.
- Allah! Allah! Győzünk! Már győzünk!
Dobó csodálkozón pillant a mellette viaskodó Baloghnéra, de nincs ideje szólni. Ő maga is küzd. Ragyogó páncéljáról vállától sarkáig csurog a vér.Az asszony csapást csapás után oszt a felnyomakodó törökre, míg végre lándzsaszúrás találja, s elhanyatlik le a bástyáról az állványra.
Nincs már, aki elrántsa. A küzdelem a fal tetejére csap. A holtakra rágázoltak az élők. Dobó egy kiálló oromra ugrik, és lenéz.
Már az agák is a fal tövében vannak. Veli bég egy nagy, vörös bársonylobogót hoz lóháton. A török harcosok a lobogó láttára új üvöltésben törnek ki.
- Allah segít! A diadal perce itt van!
A lobogó az Ali pasa győzelmi lobogója. Harminc vár és várkastély ormán hirdette már azon a nyáron az a lobogó a török erő diadalát. Soha nem érte más, csak a dicsőség sugara!
Veli bég a földbástyához hatol a lobogóval. Ott legfáradtabbnak látszik a védelem, mert már asszonyok is harcolnak.
Dobó megpillantja az aranytól ragyogó betűs, széles ünnepi zászlót. Petőhöz üzen, s ő maga a földbástyára fut.
Ember ember ellen küzd ott. Meg-megjelenik egy-egy zászlós alak, meg visszatűnik a mélybe. A harcosok a felszálló por és füst fátyolába burkoltan viaskodnak. A szurokkoszorúk és tüzes kalácsok üstökös csillagokként röpködnek a füstfelhők között.
- Jézus, segíts! - sikoltja egy asszony.
Dobó abban a pillanatban ér oda, amint egy felhágó török Szőr Mátyásba, a maklári molnárba meríti markolatig a jatagánját.
- Rajta! Rajta! - dördül meg Dobó hangja a bástyán.
A katonákat e hangra új erő szállja meg. A falra tolakodókat bűnnek soha fel nem róható, magyaros káromkodások között öldöklik vissza.
Dobó a molnár gyilkosának fordul. Látja, hogy a török talpig derbendi acélba van öltözve. Az olyanról lesiklik a kard. Gyors elhatározással veti magát reá, és nyomja le a megölt molnárra.
De a török vállas, izmos ember. Levetni igyekszik Dobót. Tehetetlen dühében a vasat harapja le Dobó karjáról, aztán hirtelen a földre csap, és arccal fordul fölfelé. De ez a halála. Dobó megtalálja a meztelen nyakat, s beleszorítja a lelket irgalmatlanul.
Még föl sem emelkedett, egy magasból lehulló török lándzsa csattan a lábába, s végighasítja a bőrszíjat, megáll a lábikrájában.Dobó fájdalmában felordít, mint az oroszlán. A térdére rogyva kap a lábához, és szemét a kín könnyei vizesítik meg.
- Uram! - mondja rémülten Kristóf apród.
- Megsebesült?
Dobó nem felel, kirántja a lándzsát a lábából, és elveti. Egy percig összeszorított ököllel áll, és szívja a fogát, míg a kín első mérge szétmúlik. Azután egyet rúg - próbálja, hogy eltörött-e a lába. Nem törött el, csak vérzik. Ahogy a fájás kiszállott belőle, ismét felragadja a kardját, s reáveti magát tigrisként a résen benyomakodó törökre. Jaj annak, aki most eléje kerül!
Míg ott már csaknem foggal is marják egymást, alig tízölnyire onnan a másik résnél is megsereglik az ellenséges had.
A rés gerendái beszakadnak a százak nyomásától, s a török győzelmi ordítással ront be anélkül, hogy falat másznia kellene.
Egyik a másikat tolja, taszítja. Fegyver a jobb kézben, a balban boncsok. Az elöl jöttek a bástyára ugranak a boncsokkal. A később jövők az állványok alatt várakozó sebesülteket s asszonyokat rohanják meg.Közben az egyik vasazott lábával odarúgja a tüzet és a tűzben égő fahasábokat az állvány oszlopához. A tűz magas lángnyelvekkel kezdi nyaldosni az oszlopot.
A sebesültekkel csak könnyen boldogulnak, de az asszonynép dühös rikoltással ragadja fel az üstöket és a kondérokat.
A vastag derekú Kocsis Gáspárné úgy loccsantja forró vízzel szembe az egyik nagy szakállú agát, hogy amint az aga a szakállához kap, ott marad a díszes szakáll a markában.
Egy másik asszony a másik tűzrakásnál lángoló hasábfát ragad fel, s azzal üti arcba a törököt, úgy, hogy a fa szikrái csillagokként csapnak széjjel. A többi asszony már fegyverrel száll szembe a pogányokkal.
- Üssétek! Üssétek! - bömböl a felnémeti kovács.
Odarohan a pörölyével az asszonyok közé. Három pogány hadakozik ott egymásnak vetett háttal.Az egyiket úgy sújtja fejbe, hogy a töröknek orrán, fülén freccsen ki az agya veleje.
A másik török kezében megvillan a jatagán, s markolatig merül a kovács hasába.
- Velem jössz a másvilágra, kutya! - ordítja a kovács.
S még egyszer meglódítja a feje fölött félmázsás pörölyét, s csak azután ül le a földre, s teszi a tenyerét a hasára, mikor már látja, hogy az ellenfele az iszonyú csapástól pogácsává lapított sisakkal arcra dől le a holtak közé.
Az asszonyok már akkor mind felragadták a heverő fegyvereket, s ádáz-dühösen, vércsevisongással viaskodnak a törökkel. A kendőjük leesett. A hajuk kibomlott. Szoknyájuk ide-oda csavarodik a küzdelemben. De ők nem gondolnak immár asszonyi voltukra: rikoltozva esnek a töröknek. Kardjuk nem fog fel semmi csapást. Ami rájuk hull, az az övék. De amit ők adnak, az meg a töröké.
- Éljenek az asszonyok! - hangzik mögöttük Pető kiáltása.
S hogy megpillantja az állványt nyaldosó tüzet, vödörhöz kap, s végigönti az oszlopon.
A főhadnagy pihent csapatot hozott. Maga is kardot villogtatva ugrik egy macskaként felszökkenő akindzsinak. Leteríti a gerendák közé.
A katonái ezalatt polyvaként szórják szét a betolakodott törököt. Sőt még a lyukon is kirontanak.
Dobó a falra térdelve, ziháló mellel és meredt szemmel néz alá, míg kardjáról és szakálláról csöpög a vér.
A nekibőszült egriek egyre többen rontanak ki a résen a várból, s ott verik már a törököt a holtak között, a bástya alatt.
- Vissza! - kiáltja Dobó a torka minden erejéből.
De a harci zivatarban nem hallják azok a maguk szavát se.
Egy Tóth László nevű közvitéz megpillantja a piros bársonylobogós béget. Nekiugrik. A kezében mordály van. A bég mellére süti. Egy kapás a lobogóhoz. A másik mozdulata, hogy az üres mordályt egy török szeme közé vágja. Aztán visszaugrik a zsákmánnyal, míg vele kijutott öt társát összevagdalják a janicsárok.
Dobó csak azt látja, hogy Veli bég lefordul a lóról, s hogy a basa győzelmi zászlóját magyar ragadta el. Helyet mutat a pihent csapatnak. Bal karjának véres rongyain egyet csavar, s le a réshez rohan. Pető ott áll már gyalog, s a rés előtt álló mozsárágyúhoz emel egy lángoló fahasábot.
A lobogó után tóduló janicsárokat ez a lövés rúgja vissza.
- Tölts! - kiáltja Dobó az egyik katonának. - Négyen itt maradjatok. Követ, gerendát ide, ha van idő!
S a tüzes fergeteg újult erővel tombol tovább a bástyán.
ÖTÖDIK RÉSZ
HOLDFOGYATKOZÁS
(részlet)
A török egyre nagyobb és nagyobb sokaságban tör fel a bástyán. Már fel is ugrálnak. Gyilkos birokra kelnek a vitézekkel. Maga Dobó is torkon markol egyet, egy óriást, akinek csak a csontja van egy mázsa. Próbálja visszalökni. A török megveti a lábát. Egy percig mind a kettő meredt szemmel liheg. Akkor Dobó összeszedi az erejét, és egy csavarintással berántja. Leveti az állvány magasából az udvarra.
A töröknek leesett a sisakja, s ő maga a kövek közé huppan. De megint feltápászkodik, s visszafordítja a fejét, hogy jönnek-e a társai.
Akkor ér oda Baloghné. Vércsesikoltással suhintja meg a kardját a levegőben, s a török feje elválik a nyakától iszonyú csapása alatt.
A többi asszony is fenn forog már a bástyán. A katonák a viaskodásban nem veszik már át az égő szurkot, a követ, az ólmot, hát felhordják ők maguk, s a füstben, a porban, a lángban le-lezúdítják a felkapaszkodó törökre.
Hull a halott, és szaporodik az élő. Egy-egy kőhengerítés, szurok- és ólomöntés ösvényt tisztít az ellepett falon, de a holtak halma csak a pihent dandárok feljutását könnyíti meg. Az élők elkapják a visszahulló halottól a boncsokokat, s a lófarkas zászló újra ott táncol a létrán.
- Allah! Allah! Győzünk! Már győzünk!
Dobó csodálkozón pillant a mellette viaskodó Baloghnéra, de nincs ideje szólni. Ő maga is küzd. Ragyogó páncéljáról vállától sarkáig csurog a vér.Az asszony csapást csapás után oszt a felnyomakodó törökre, míg végre lándzsaszúrás találja, s elhanyatlik le a bástyáról az állványra.
Nincs már, aki elrántsa. A küzdelem a fal tetejére csap. A holtakra rágázoltak az élők. Dobó egy kiálló oromra ugrik, és lenéz.
Már az agák is a fal tövében vannak. Veli bég egy nagy, vörös bársonylobogót hoz lóháton. A török harcosok a lobogó láttára új üvöltésben törnek ki.
- Allah segít! A diadal perce itt van!
A lobogó az Ali pasa győzelmi lobogója. Harminc vár és várkastély ormán hirdette már azon a nyáron az a lobogó a török erő diadalát. Soha nem érte más, csak a dicsőség sugara!
Veli bég a földbástyához hatol a lobogóval. Ott legfáradtabbnak látszik a védelem, mert már asszonyok is harcolnak.
Dobó megpillantja az aranytól ragyogó betűs, széles ünnepi zászlót. Petőhöz üzen, s ő maga a földbástyára fut.
Ember ember ellen küzd ott. Meg-megjelenik egy-egy zászlós alak, meg visszatűnik a mélybe. A harcosok a felszálló por és füst fátyolába burkoltan viaskodnak. A szurokkoszorúk és tüzes kalácsok üstökös csillagokként röpködnek a füstfelhők között.
- Jézus, segíts! - sikoltja egy asszony.
Dobó abban a pillanatban ér oda, amint egy felhágó török Szőr Mátyásba, a maklári molnárba meríti markolatig a jatagánját.
- Rajta! Rajta! - dördül meg Dobó hangja a bástyán.
A katonákat e hangra új erő szállja meg. A falra tolakodókat bűnnek soha fel nem róható, magyaros káromkodások között öldöklik vissza.
Dobó a molnár gyilkosának fordul. Látja, hogy a török talpig derbendi acélba van öltözve. Az olyanról lesiklik a kard. Gyors elhatározással veti magát reá, és nyomja le a megölt molnárra.
De a török vállas, izmos ember. Levetni igyekszik Dobót. Tehetetlen dühében a vasat harapja le Dobó karjáról, aztán hirtelen a földre csap, és arccal fordul fölfelé. De ez a halála. Dobó megtalálja a meztelen nyakat, s beleszorítja a lelket irgalmatlanul.
Még föl sem emelkedett, egy magasból lehulló török lándzsa csattan a lábába, s végighasítja a bőrszíjat, megáll a lábikrájában.Dobó fájdalmában felordít, mint az oroszlán. A térdére rogyva kap a lábához, és szemét a kín könnyei vizesítik meg.
- Uram! - mondja rémülten Kristóf apród.
- Megsebesült?
Dobó nem felel, kirántja a lándzsát a lábából, és elveti. Egy percig összeszorított ököllel áll, és szívja a fogát, míg a kín első mérge szétmúlik. Azután egyet rúg - próbálja, hogy eltörött-e a lába. Nem törött el, csak vérzik. Ahogy a fájás kiszállott belőle, ismét felragadja a kardját, s reáveti magát tigrisként a résen benyomakodó törökre. Jaj annak, aki most eléje kerül!
Míg ott már csaknem foggal is marják egymást, alig tízölnyire onnan a másik résnél is megsereglik az ellenséges had.
A rés gerendái beszakadnak a százak nyomásától, s a török győzelmi ordítással ront be anélkül, hogy falat másznia kellene.
Egyik a másikat tolja, taszítja. Fegyver a jobb kézben, a balban boncsok. Az elöl jöttek a bástyára ugranak a boncsokkal. A később jövők az állványok alatt várakozó sebesülteket s asszonyokat rohanják meg.Közben az egyik vasazott lábával odarúgja a tüzet és a tűzben égő fahasábokat az állvány oszlopához. A tűz magas lángnyelvekkel kezdi nyaldosni az oszlopot.
A sebesültekkel csak könnyen boldogulnak, de az asszonynép dühös rikoltással ragadja fel az üstöket és a kondérokat.
A vastag derekú Kocsis Gáspárné úgy loccsantja forró vízzel szembe az egyik nagy szakállú agát, hogy amint az aga a szakállához kap, ott marad a díszes szakáll a markában.
Egy másik asszony a másik tűzrakásnál lángoló hasábfát ragad fel, s azzal üti arcba a törököt, úgy, hogy a fa szikrái csillagokként csapnak széjjel. A többi asszony már fegyverrel száll szembe a pogányokkal.
- Üssétek! Üssétek! - bömböl a felnémeti kovács.
Odarohan a pörölyével az asszonyok közé. Három pogány hadakozik ott egymásnak vetett háttal.Az egyiket úgy sújtja fejbe, hogy a töröknek orrán, fülén freccsen ki az agya veleje.
A másik török kezében megvillan a jatagán, s markolatig merül a kovács hasába.
- Velem jössz a másvilágra, kutya! - ordítja a kovács.
S még egyszer meglódítja a feje fölött félmázsás pörölyét, s csak azután ül le a földre, s teszi a tenyerét a hasára, mikor már látja, hogy az ellenfele az iszonyú csapástól pogácsává lapított sisakkal arcra dől le a holtak közé.
Az asszonyok már akkor mind felragadták a heverő fegyvereket, s ádáz-dühösen, vércsevisongással viaskodnak a törökkel. A kendőjük leesett. A hajuk kibomlott. Szoknyájuk ide-oda csavarodik a küzdelemben. De ők nem gondolnak immár asszonyi voltukra: rikoltozva esnek a töröknek. Kardjuk nem fog fel semmi csapást. Ami rájuk hull, az az övék. De amit ők adnak, az meg a töröké.
- Éljenek az asszonyok! - hangzik mögöttük Pető kiáltása.
S hogy megpillantja az állványt nyaldosó tüzet, vödörhöz kap, s végigönti az oszlopon.
A főhadnagy pihent csapatot hozott. Maga is kardot villogtatva ugrik egy macskaként felszökkenő akindzsinak. Leteríti a gerendák közé.
A katonái ezalatt polyvaként szórják szét a betolakodott törököt. Sőt még a lyukon is kirontanak.
Dobó a falra térdelve, ziháló mellel és meredt szemmel néz alá, míg kardjáról és szakálláról csöpög a vér.
A nekibőszült egriek egyre többen rontanak ki a résen a várból, s ott verik már a törököt a holtak között, a bástya alatt.
- Vissza! - kiáltja Dobó a torka minden erejéből.
De a harci zivatarban nem hallják azok a maguk szavát se.
Egy Tóth László nevű közvitéz megpillantja a piros bársonylobogós béget. Nekiugrik. A kezében mordály van. A bég mellére süti. Egy kapás a lobogóhoz. A másik mozdulata, hogy az üres mordályt egy török szeme közé vágja. Aztán visszaugrik a zsákmánnyal, míg vele kijutott öt társát összevagdalják a janicsárok.
Dobó csak azt látja, hogy Veli bég lefordul a lóról, s hogy a basa győzelmi zászlóját magyar ragadta el. Helyet mutat a pihent csapatnak. Bal karjának véres rongyain egyet csavar, s le a réshez rohan. Pető ott áll már gyalog, s a rés előtt álló mozsárágyúhoz emel egy lángoló fahasábot.
A lobogó után tóduló janicsárokat ez a lövés rúgja vissza.
- Tölts! - kiáltja Dobó az egyik katonának. - Négyen itt maradjatok. Követ, gerendát ide, ha van idő!
S a tüzes fergeteg újult erővel tombol tovább a bástyán.
2008. október 16., csütörtök
Játsszunk!
Esik az eső
/esőmondóka/
A gyerekek örülnek az esőnek. Régebben úgy gondolták, hogy a gyerek is nő az esőtől, meg a lányok haja is, mint a búza meg a zab. Kiálltak az esőbe, és énekelték:
Ess, eső, ess!
Hónap délig ess!
Búza bokrosodjon,
Zab szaporodjon!
Az én hajam olyan legyen,
Mint a csikó farka,
Még annál is hosszabb,
Mint a Tisza hossza!
Még annál is hosszabb,
Mint a Duna hossza!
Még annál is hosszabb,
Mint a tenger hossza!
A gyerekek örülnek az esőnek. Régebben úgy gondolták, hogy a gyerek is nő az esőtől, meg a lányok haja is, mint a búza meg a zab. Kiálltak az esőbe, és énekelték:
Ess, eső, ess!
Hónap délig ess!
Búza bokrosodjon,
Zab szaporodjon!
Az én hajam olyan legyen,
Mint a csikó farka,
Még annál is hosszabb,
Mint a Tisza hossza!
Még annál is hosszabb,
Mint a Duna hossza!
Még annál is hosszabb,
Mint a tenger hossza!
2008. október 15., szerda
Cifra palota
Cifra palotazöld az ablaka
gyere ki te
tubarózsa!
Vár a viola.
Kicsi vagyok én
majd meg növök én
esztendőre
vagy kettőre
nagy lány leszek én.
Weöres Sándor: Galagonya
Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
Zúg a tüske,
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya
magába.
Hogyha a Hold
rá fátylat ereszt:
lánnyá válik,
sírni kezd.
Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
Zúg a tüske,
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya
magába.
Hogyha a Hold
rá fátylat ereszt:
lánnyá válik,
sírni kezd.
Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
Őszi gyerekdalok - Énekelj minden nap!
Érik a szőlő
Kicsiny a hordócska
Kicsiny a hordócska,
Jó bor terem benne,
Dil, dul, dalala,
Dida rida dil, dul, dalala.
Nem iszom belőle,
Részeg leszek tőle,
Dil, dul, dalala,
Dida rida dil, dul, dalala.
Érik a szőlő, hajlik a vessző,
Bodor a levele,
Két szegény legény szántani menne,
De nincsen kenyere.
Van vöröshagyma a tarisznyába,
Keserű magába,
Szolgalegénynek, hej, de szegénynek
De kevés vacsora.
Bodor a levele,
Két szegény legény szántani menne,
De nincsen kenyere.
Van vöröshagyma a tarisznyába,
Keserű magába,
Szolgalegénynek, hej, de szegénynek
De kevés vacsora.
Kicsiny a hordócska
Kicsiny a hordócska,
Jó bor terem benne,
Dil, dul, dalala,
Dida rida dil, dul, dalala.
Nem iszom belőle,
Részeg leszek tőle,
Dil, dul, dalala,
Dida rida dil, dul, dalala.
Szüret
Szüretkor megélénkült a szőlőhegy.A régi időkben a szüreti munkák idején bezártak az iskolák, szabadságot kaptak a katonák, és a bíráskodás is szünetelt, készült a falvak, városok apraja-nagyja, hiszen az év egyik legfontosabb eseménye jött el.
A szüret általában zajkeltéssel indult, pisztolydurrogtatással, vagy riogatással. Ezt követően indulhatott a munka.
A szedő lányok, asszonyok görbe késsel, kacorral (szőlőmetsző kés), vagy metszőollóval vágták le a fürt nyelét. Gyűjtőedénybe tették a fürtöket, ami ehetett vödör, kézi puttony, sajtár, szedőkosár.
Amikor az edény megtelt, a szedő kiáltott a puttonyosnak, aki a hátára vette - a régen fa, ma már inkább alumínium - edényt, puttonyt, begyűjtötte a szőlőt, s vitte a présházhoz.
Préselés előtt összezúzták a szemeket, régen taposva, manapság darálóval.
Ezután kezdődhetett a borkészítés. A munkavégzés alatt jellemző volt a tréfálkozás, az éneklés, a hangoskodás.
Mustkóstolás, az előző évi termés ízlelgetése, szőlő levétől ragacsos kezek szorgos munkálkodása, a szőlőtőkék között önfeledten hempergőző gyermekek vidám hancúrozása, fiatal párok kacér évődése, az árnyékban üldögélő öregek múlton való merengése alapozza meg a feledhetetlen szüreti hangulatot.
A szüret a búcsúzás ideje is. Elköszönés a nyártól.
Képek a szüretről:
Népszokások - Teréz napja - október 15.
Mindszent hava /október/Sok vidéken (Balaton vidékén, Baranyában) a szüret kezdőnapjának tekintik. Egerben „Teréz-szedés”-nek nevezik.
Magyarországon a szüreti időszak szeptember végétől október végéig tart.
Az utóbbi évtizedekben a szüreti ünneplést, a mulatozást utcai karneválszerű felvonulások, őszi táncmulatságok formájában a városi és a falusi fiatalok mentették át korunkra.
Régen a munka végeztével a vincellér (a szüretet irányító munkás vagy gazda) vezetésével indult a nótázó menet a gazda házához, ahol átadták a gazdasszonynak a szőlőlevelekből font és szőlővel díszített szüreti koszorút, aki vacsorával várta a szüretelőket, s azt követően nóta és tánc, vidám mulatozás járta késő éjszakáig.
A Bánságban és Bácskában asszonyi dologtiltó nap volt, amikor nem moshattak és kenyeret nem süthettek.
2008. október 14., kedd
Készíts ajándékot!
Ha a képre kattintasz, akkor feljön egy nagyobb, leszámolható minta.Jó munkát kívánok!
Malmok
A nyáron learatott gabonát igyekeztek minél finomabbra összetörni.
Kezdetben - a paraszti háztartásokban - kézi őrlőkő volt. Azonban nagyobb mennyiségű gabona őrlésére a kézi eszköz nem volt alkalmas.
A legősibb gépesített őrlőszerkezet a vízimalom.
túristvándi vizimalom
A vízimalmot maguk a molnárok készítették, javították, így ácsmesternek is kitűnőek voltak.
A molnárok az őrölt gabonából vámot szedtek. Ebből egy összegben fizették meg a földesúrnak, a malom tulajdonosának a bérleti díjat. A maradékból a malmot bérlő molnárok kisebb vagyonra tettek szert.
A folyóvíz sodrása, illetve esése alulról vagy felülről hajtotta meg a lapátkereket, amely azáltal egy hosszú tengelyt forgatott. A tengely benyúlt a malomházba, s a forgó tengely működtette az őrlőszerkezetet.
Az állati erővel hajtott szárazmalom jelentős számban fordult elő Magyarországon.
A szárazmalom egyik fajtája a kerengős malom, amelyben a ló nagy kerületű kereket körbe-körbe járva mozgatta, s hozta forgásba a malomkövet.
A szárazmalom másik változata a taposómalom, más néven tiprómalom.
Ebben az esetben a ló egy helyben járt, s úgy hajtotta a nagyméretű kereket.
Az Alföldön és a Dunántúl egyes részein használtak szélmalmot is. Feltehetően a Hollandiában tanult protestáns diákok hozták az országba a szélmalom hírét.
Kezdetben - a paraszti háztartásokban - kézi őrlőkő volt. Azonban nagyobb mennyiségű gabona őrlésére a kézi eszköz nem volt alkalmas.
A legősibb gépesített őrlőszerkezet a vízimalom.
túristvándi vizimalom
A vízimalmot maguk a molnárok készítették, javították, így ácsmesternek is kitűnőek voltak.
A molnárok az őrölt gabonából vámot szedtek. Ebből egy összegben fizették meg a földesúrnak, a malom tulajdonosának a bérleti díjat. A maradékból a malmot bérlő molnárok kisebb vagyonra tettek szert.
A folyóvíz sodrása, illetve esése alulról vagy felülről hajtotta meg a lapátkereket, amely azáltal egy hosszú tengelyt forgatott. A tengely benyúlt a malomházba, s a forgó tengely működtette az őrlőszerkezetet.
Az állati erővel hajtott szárazmalom jelentős számban fordult elő Magyarországon.
A szárazmalom egyik fajtája a kerengős malom, amelyben a ló nagy kerületű kereket körbe-körbe járva mozgatta, s hozta forgásba a malomkövet.
A szárazmalom másik változata a taposómalom, más néven tiprómalom.
Ebben az esetben a ló egy helyben járt, s úgy hajtotta a nagyméretű kereket.
Az Alföldön és a Dunántúl egyes részein használtak szélmalmot is. Feltehetően a Hollandiában tanult protestáns diákok hozták az országba a szélmalom hírét.
A part alatt
A part alatt,
a part alatt
Három varjú kaszál,
három varjú kaszál.
Róka gyűjti,
róka gyűjti,
Szúnyog kévét köti,
szúnyog kévét köti.
Bolha ugrik,
bolha ugrik,
Hányja a szekérre,
hányja a szekérre.
Mén a szekér,
mén a szekér,
Majd a malomba ér,
majd a malomba ér.
A malomba,
a malomba
Három tarka macska,
három tarka macska.
Egyik szitál,
másik rostál,
Harmadik követ vág,
harmadik követ vág.
Szürke szamár
vizet hoz már,
Tekenőbe tölti,
tekenőbe tölti.
Tehén dagaszt,
tehén dagaszt,
Kemencébe rakja,
kemencébe rakja.
Medve várja,
medve várja,
Kisült-e a cipó,
kisült-e a cipó.
Tyúk a cipót
csipegeti,
Hangya morzsát szedi,
hangya morzsát szedi.
2008. október 13., hétfő
Ősi mesterségek
A kosárfonás
részlet: Czárán Eszter: Világnak virága c. könyvből
Az embereknek mindig szüksége volt kosárféle eszközökre, amelyekben különféle dolgokat tárol: gyümölcsöt, zöldséget.
Miből készülnek a kosarak?
A természet sokféle anyagot kínál nekünk:
Kicsi kosarak készülhetnek kukoricacsuhéból. A csuhét kukoricafosztáskor félreteszik, megszárítják, majd fölhasználás előtt megnedvesítve megcavarják, a leveleket egymáshoz toldva "szövik" a kosárkákat s más tárgyakat.
Készülhet kosár gyékényből is. A gyékény tavak szélén termő növény, nagyon erős, szálas levele van, virága a "buzogány". A gyékénynek a tövétől a levelek elágazásáig tartó része alkalmas kézimunkára. Az anyagot nyáron vágják, majd szárítják, s fölhasználás előtt vízzel locsolják, s nedves ruhában tartják.
Gyékényből készült a szakajtó. /A szakajtóba tették a kiszakított kenyértésztát, mielőbb a kemencébe került. Ma másra is használhatjuk a szakajtót./
Gyékényből szőnyeget, játékokat is készíthetünk.
Fakéregből és háncsból is fontak őseink kosárféle holmit.
A legszebb s legtartósabb kosár fűzvesszőből készül. A fázfának is sok vízre van szüksége, ezért általában vízparthoz közel terem. Hosszú, hajlós ágai akár a földre is leérhetnek. Ezeket a hosszú hajlékony vesszőket ősszel vágják, majd hántolják, s megszárítva elteszik. /Hántolásnál a vessző vékony kérgét elválasztják a belső fás részétől. Ezt a fás részt használják a kosárfonáshoz./
Használat előtt vízben áztatják, hogy rugalmas legyen, majd elkezdik a kosárfonást.
Nagy kosarat használtak a tüzelő behordására is, s alacsonyabb, nagy kosárba gyűjtötték a kiásott krumplit.
Tárolhatunk kosárban krumplit, hagymát, fokhagymát is.
Tárolhatunk kosárban krumplit, hagymát, fokhagymát is.
Ha kedved van, te is megtanulhatod a kosárfonás művészetét, hiszen a magunk készítette tárgyakba a lelkünket is beleadjuk, s így "lelkes tárgyakká" tesszük azokat. Ezeket aztán magunk is jobban szeretjük, s a munka is könnyebben megy velük.
részlet: Czárán Eszter: Világnak virága c. könyvből
Bartók: Gyermekeknek
Bartók Béla - zeneszerző, zenekutató, zongoraművész
Világhírű zeneszerző és zongoraművész volt.
Kodály Zoltánnal együtt tíz éven keresztül járta az országot, népdalokat gyűjtve.
A magyar mellett más nemzetiségek zenéi is foglalkoztatták.
Benedek Elek: Hattyú vitéz
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy öreg király, s annak egy dali szép fia. Meghal az öreg király, a királyfira marad az ország, de nem volt felesége. Gondolja, elmegy világot látni, benéz ide is, benéz oda is, majd talál magához illő feleséget.
Amint megy, mendegél egy rengeteg erdőn keresztül, meglát egy szép fehér szarvast. Lekapja válláról a nyilát, megcélozza a szarvast, de az megszólal:
- Ne lőj meg, királyfi! Nem vagyok én szarvas, a tündérkirályné változtatott azzá, mert szebb voltam, mint az ő leánya. De ha valaki feleségül venne, ismét leánnyá változnám.Mondja a királyfi:
- Hát csak gyere ide! Ha csakugyan úgy van, amint mondod, szebb vagy a tündérkirályné leányánál, feleségül veszlek.
A fehér szarvas erre megrázkódott, s egyszeriben olyan szép leány lett belőle, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem.Hazaviszi a király a szép leányt, papot hívat, megesküsznek. Hét hónapig tartott a lakodalom, aztán éltek nagy békességben, mint két gerlicemadár.Hanem egyszer mi történt, mi nem, a királynak háborúba kellett mennie, s a feleségét rábízta az ő vén dajkájára, aki huncut boszorkány volt, de a király arról nem tudott semmit.Hát halljatok ide, mi történt!
Az történt, hogy míg a király odavolt a háborúban, az isten hat fiúval s egy leánnyal áldotta meg a királynét. De a vén boszorkány, még mielőtt a királyné láthatta volna gyermekeit, ellopta azokat, s hét kutyakölyket tett helyükbe.
Volt a vén boszorkánynak egy istentelen rossz fia, annak a kezére adta a hét gyermeket. Kiküldte vele az erdőbe, hogy ott ölje meg őket. De mikor a legény a gyermekeket letette a földre, s kihúzta a kardját, hogy megölje, a gyermekek olyan édesen mosolyogtak rája, hogy még ennek az istentelen legénynek is megesett a szíve rajtuk, s nem volt lelke, hogy megölje őket!
Hazament a legény, s azt mondta az anyjának, hogy megölte a gyermekeket.
Lakott ebben az erdőben egy öreg remete, az megtalálta a hét gyermeket, fölszedte a köpenyegébe, s bevitte a kalibájába. Ott szépen lefektette egymás mellé, s jött mindjárt egy fehér szarvastehén, az megszoptatta a gyermekeket, s három esztendeig odajárt minden nap, minden éjjel a szarvastehén, szép sorjában a gyermekeket szoptatta. Mikor aztán akkorára nőttek, elbúcsúzott tőlük, s eltűnt a sűrű rengeteg erdőben.
Telt-múlt az idő. A gyermekek már hétesztendősek voltak, s honnét, honnét nem, a vén boszorkány megtudta, hogy élnek. Volt a boszorkánynak egy leánya. Most azt küldötte ki az erdőbe, s meghagyta neki, hogy ölje meg a gyermekeket, s vegye le nyakukról az ezüstláncot. Mert hogy szavamat össze ne keverjem, mikor a gyerekeket elküldötte a fiával, egy-egy ezüstláncot akasztott mindegyiknek a nyakába.
Kimegy a leány az erdőbe, s hát amint megy, éppen akkor fürdik egy tóban a hat fiú közül öt, s a leányka. Nézi, nézi a leány a gyermekeket, de ennek sem volt lelke, hogy megölje őket, olyan szépek, olyan kedvesek voltak. De a nyakukról levette az ezüstláncot, hazament az anyjához, s azt hazudta, hogy megölte a gyermekeket.Hát ahogy levette az ezüstláncot a gyermekek nyakáról, csak hallgassatok ide, mi történt! Mind a hat gyermek egyszeriben hattyúvá változott.
A legidősebb királyfi odavolt a faluban a remetével, s mikor visszajöttek, keresték mindenfelé a gyermekeket, kiabálták a nevüket, de nem találták sehol. Mennek a tóhoz, hát ott úszkál hat hattyú, tátogatják a szájukat, mintha akarnák mondani: látod, látod, mivé lettünk - s hullott a könny a szemükből.
Eközben a király hazajött a háborúból, s mondják nagy búsan, hogy mi nagy szerencsétlenség történt: gyermek helyett kutyakölykökkel verte meg az Isten. Hej, istenem, megszomorodott a király! Nem tudta, mit csináljon. Az egyik azt mondta, hogy a királyné ártatlan, a másik azt mondta, hogy bizony nem ártatlan. Az egyik azt mondta, hogy a királynét elevenen kell elégetni, a másik azt tanácsolta, elég lesz, ha tömlöcbe vetik.
Fájt a király szíve, majd meghasadt, de addig beszéltek a fülébe, hogy a királynét tömlöcbe vettette.Telt-múlt az idő, eltelt húsz esztendő. Akkor az öreg remete elmondta a legidősebb királyfinak, hogy az erdőben mint találta meg. Hogy királynak a fia, s hogy mi történt az édesanyjával.
Nem volt maradása a királyfinak, indult a hazájába. Éppen akkor ért a király udvarába, amikor a király kihirdettette, hogy akar-e valaki megverekedni ezzel s ezzel a herceggel, aki most is azt állítja, hogy a királyné bűnös volt.
Hiszen hirdethette ország-világszerte, egy vitéz sem húzott kardot a királyné mellett. Ment a királyfi, s jelentette, hogy ő megverekszik életre-halálra. Először kardra mentek, de csak egyszer csaptak össze, mind a kettőnek a kardja kettétört. Aztán mentek buzogányra, s a királyfi úgy fejbe vágta az ármányos herceget, hogy gonosz lelke mindjárt kirepült.
A királyfi egyszeriben ment a király színe elé, s elémondott mindent, ahogy történt. Mutatta nyakán az ezüstláncot. Hogy ilyen lánc volt a többi testvérének is a nyakán. De mikor elvették, hattyúvá változtak, s vissza sem változnak igaz képükre, míg az ezüstláncokat elé nem kerítik, s a nyakukra vissza nem teszik.
Hej, uramistenem, örült a király! De szörnyű haragra is lobbant. Megfogatta a vén boszorkányt, eléadatta az ezüstláncokat, akkor aztán a testét kétfelé vágatta, s a vár kapujára kiszegeztette.Azalatt kihozták a tömlöcből a királynét, s elhozatták az erdőből az öreg remetét is. Aztán indultak mind az erdőbe ahhoz a tóhoz, ahol a hat hattyú szomorkodott.
Amint megy, mendegél egy rengeteg erdőn keresztül, meglát egy szép fehér szarvast. Lekapja válláról a nyilát, megcélozza a szarvast, de az megszólal:
- Ne lőj meg, királyfi! Nem vagyok én szarvas, a tündérkirályné változtatott azzá, mert szebb voltam, mint az ő leánya. De ha valaki feleségül venne, ismét leánnyá változnám.Mondja a királyfi:
- Hát csak gyere ide! Ha csakugyan úgy van, amint mondod, szebb vagy a tündérkirályné leányánál, feleségül veszlek.
A fehér szarvas erre megrázkódott, s egyszeriben olyan szép leány lett belőle, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem.Hazaviszi a király a szép leányt, papot hívat, megesküsznek. Hét hónapig tartott a lakodalom, aztán éltek nagy békességben, mint két gerlicemadár.Hanem egyszer mi történt, mi nem, a királynak háborúba kellett mennie, s a feleségét rábízta az ő vén dajkájára, aki huncut boszorkány volt, de a király arról nem tudott semmit.Hát halljatok ide, mi történt!
Az történt, hogy míg a király odavolt a háborúban, az isten hat fiúval s egy leánnyal áldotta meg a királynét. De a vén boszorkány, még mielőtt a királyné láthatta volna gyermekeit, ellopta azokat, s hét kutyakölyket tett helyükbe.
Volt a vén boszorkánynak egy istentelen rossz fia, annak a kezére adta a hét gyermeket. Kiküldte vele az erdőbe, hogy ott ölje meg őket. De mikor a legény a gyermekeket letette a földre, s kihúzta a kardját, hogy megölje, a gyermekek olyan édesen mosolyogtak rája, hogy még ennek az istentelen legénynek is megesett a szíve rajtuk, s nem volt lelke, hogy megölje őket!
Hazament a legény, s azt mondta az anyjának, hogy megölte a gyermekeket.
Lakott ebben az erdőben egy öreg remete, az megtalálta a hét gyermeket, fölszedte a köpenyegébe, s bevitte a kalibájába. Ott szépen lefektette egymás mellé, s jött mindjárt egy fehér szarvastehén, az megszoptatta a gyermekeket, s három esztendeig odajárt minden nap, minden éjjel a szarvastehén, szép sorjában a gyermekeket szoptatta. Mikor aztán akkorára nőttek, elbúcsúzott tőlük, s eltűnt a sűrű rengeteg erdőben.
Telt-múlt az idő. A gyermekek már hétesztendősek voltak, s honnét, honnét nem, a vén boszorkány megtudta, hogy élnek. Volt a boszorkánynak egy leánya. Most azt küldötte ki az erdőbe, s meghagyta neki, hogy ölje meg a gyermekeket, s vegye le nyakukról az ezüstláncot. Mert hogy szavamat össze ne keverjem, mikor a gyerekeket elküldötte a fiával, egy-egy ezüstláncot akasztott mindegyiknek a nyakába.
Kimegy a leány az erdőbe, s hát amint megy, éppen akkor fürdik egy tóban a hat fiú közül öt, s a leányka. Nézi, nézi a leány a gyermekeket, de ennek sem volt lelke, hogy megölje őket, olyan szépek, olyan kedvesek voltak. De a nyakukról levette az ezüstláncot, hazament az anyjához, s azt hazudta, hogy megölte a gyermekeket.Hát ahogy levette az ezüstláncot a gyermekek nyakáról, csak hallgassatok ide, mi történt! Mind a hat gyermek egyszeriben hattyúvá változott.
A legidősebb királyfi odavolt a faluban a remetével, s mikor visszajöttek, keresték mindenfelé a gyermekeket, kiabálták a nevüket, de nem találták sehol. Mennek a tóhoz, hát ott úszkál hat hattyú, tátogatják a szájukat, mintha akarnák mondani: látod, látod, mivé lettünk - s hullott a könny a szemükből.
Eközben a király hazajött a háborúból, s mondják nagy búsan, hogy mi nagy szerencsétlenség történt: gyermek helyett kutyakölykökkel verte meg az Isten. Hej, istenem, megszomorodott a király! Nem tudta, mit csináljon. Az egyik azt mondta, hogy a királyné ártatlan, a másik azt mondta, hogy bizony nem ártatlan. Az egyik azt mondta, hogy a királynét elevenen kell elégetni, a másik azt tanácsolta, elég lesz, ha tömlöcbe vetik.
Fájt a király szíve, majd meghasadt, de addig beszéltek a fülébe, hogy a királynét tömlöcbe vettette.Telt-múlt az idő, eltelt húsz esztendő. Akkor az öreg remete elmondta a legidősebb királyfinak, hogy az erdőben mint találta meg. Hogy királynak a fia, s hogy mi történt az édesanyjával.
Nem volt maradása a királyfinak, indult a hazájába. Éppen akkor ért a király udvarába, amikor a király kihirdettette, hogy akar-e valaki megverekedni ezzel s ezzel a herceggel, aki most is azt állítja, hogy a királyné bűnös volt.
Hiszen hirdethette ország-világszerte, egy vitéz sem húzott kardot a királyné mellett. Ment a királyfi, s jelentette, hogy ő megverekszik életre-halálra. Először kardra mentek, de csak egyszer csaptak össze, mind a kettőnek a kardja kettétört. Aztán mentek buzogányra, s a királyfi úgy fejbe vágta az ármányos herceget, hogy gonosz lelke mindjárt kirepült.
A királyfi egyszeriben ment a király színe elé, s elémondott mindent, ahogy történt. Mutatta nyakán az ezüstláncot. Hogy ilyen lánc volt a többi testvérének is a nyakán. De mikor elvették, hattyúvá változtak, s vissza sem változnak igaz képükre, míg az ezüstláncokat elé nem kerítik, s a nyakukra vissza nem teszik.
Hej, uramistenem, örült a király! De szörnyű haragra is lobbant. Megfogatta a vén boszorkányt, eléadatta az ezüstláncokat, akkor aztán a testét kétfelé vágatta, s a vár kapujára kiszegeztette.Azalatt kihozták a tömlöcből a királynét, s elhozatták az erdőből az öreg remetét is. Aztán indultak mind az erdőbe ahhoz a tóhoz, ahol a hat hattyú szomorkodott.
Hát amint odaérkeznek a tóhoz, úsznak a hattyúk feléje nagy örömmel. Kinyújtják a nyakukat, hogy tegyék rá az ezüstláncot. S uramteremtőm, akkor veszik észre, mikor ötnek a nyakára tették a láncot, hogy a hatodik lánc hiányzik. A legkisebbnek, aki fiú volt, nem jutott lánc. A többi négy fiú s a leány visszaváltozott igaz képire.
De lett erre nagy, erős szomorúság. Kérdik ettől is, attól is, vajon hová lett a hatodik ezüstlánc. Eléáll egy inas, s jelenti:
- Abból a vén boszorkány ezüstpoharat csináltatott.
A hattyúnak maradott királyfi nagy búsan visszaúszott a tó közepébe. A király s a királyné a többi gyermekével keserves sírás közt visszament a palotába. Keresték mindenütt az ezüstpoharat, tűvé tették a palota minden zegét-zugát, de nem találták. A királykisasszony mindennap kiment a tóhoz, mert ő legjobban sajnálta a testvérét, s egyszer mit gondolt, mit nem, kiakasztotta a nyakából az ezüstláncot, a hattyúnak a nyakába akasztotta, s abban a szempillantásban hattyúvá lett a királykisasszony, a testvére pedig visszaváltozott igazi képére.
Mondja a királyfi a hattyúvá lett királykisasszonynak:
- Köszönöm, hogy megváltottál. Ne félj, nem hagylak soká hattyú képében.Volt a tó partján kikötve egy csónak, abba beleült a királyfi, s kérte a hattyú királykisasszonyt, hogy húzza el a tónak a túlsó partjára. Ott van egy vár, abban lakik egy királykisasszony. Az lesz az ő felesége, vagy senki ezen a világon.
A királyfinak volt egy aranypántlikája, azt a csónakhoz kötötte, a hattyú királykisasszony a szájába fogta az aranypántlikát, úgy húzta a testvérét, Hattyú vitézt. Szépen odahúzta hattyú királykisasszony a tó túlsó partjára Hattyú vitézt, s hát éppen akkor érkezett a vár udvarába, amikor tele volt az udvar királyfiakkal, hercegekkel, hogy megvívjanak a királykisasszonyért.
Volt egy közöttük, aki mindenkit legyőzött, s éppen szólani akart a király, hogy neki adja a leányát, amikor megpillantotta Hattyú vitézt, s mondta:
- Várjatok egy keveset, imhol jön egy vitéz.
Kiáll Hattyú vitéz azzal a híres vitézzel, összevágnak, hogy ég-föld megrendül belé. Viaskodnak egy órát, kettőt, s az lett a vége, hogy fűbe harapott az a híres vitéz.
Mindjárt megtartják a lakodalmat, s ott marad Hattyú vitéz a várban. Eltelik egy esztendő, eltelik kettő, már egy szép kicsi fiuk is volt. Akkor elkezdenek suttogni az udvarbeliek, hogy azt sem tudják, ki fia-borja ez a Hattyú vitéz. Hátha valami ágrólszakadt jövevény. Addig súgnak-búgnak, addig beszélnek, hogy a felesége is megszólítja Hattyú vitézt.
- Ugyan bizony, lelkem, uram, nem mondanád meg, honnét, miféle országból hozott téged a hattyú azon a csónakon?
Sírva fakadt Hattyú vitéz, s mondta a feleségének:
- Jaj, lelkem, feleségem, miért kérded ezt tőlem? Most már nekem nincs itt maradásom. Te özvegyen maradsz, kicsi fiam árván. El kell mennem, s a jó Isten tudja, térek-e még vissza.Hiába sírt-rítt az asszony, elbúcsúzott Hattyú vitéz, keserves sírás közt otthagyta feleségét, kicsi fiát, ment a tóhoz. A hattyú királykisasszony szépen odahúzta a csónakot a tó partjára, beleült Hattyú vitéz, vitte a csónakot szép csöndesen, s meg sem állott, meg sem pihent, míg a tónak a túlsó partjára nem ért.
Hazamegy a királyfi, de lett, istenem, nagy öröm, hogy ím a hatodik fiú is megkerült. Mindjárt mentek együtt a királykisasszonyért - mert közbe legyen mondva -, megtalálták az ezüstpoharat. Ezüstpohárból láncot verettek, a hattyú királykisasszonynak nyakába akasztották, s ím, az is visszaváltozott igazi képére.
No de a királyfinak sem volt maradása otthon. Ment a felesége s a kicsi fia után. Vele ment háromszáz lovaslegény: úgy vágtattak be a várba. Most bezzeg nem mondta senki, hogy ágrólszakadt jövevény. De örült az asszony is, hogy az ura igazi királysarjadék, s csaptak nagy vendégséget. Hét nap s hét éjjel muzsikált a banda, akkor aztán felkerekedtek gyerekestül, mindenestül, s mentek Hattyú vitéz hazájába.
No, éppen jókor jöttek a király udvarába. Ott már állott a lakodalom. Egyszerre volt a lakodalma az öt fiúnak s a leánynak. Újra megtartották Hattyú vitéz lakodalmát is. Hencidától Boncidáig folyt a bor s a pálinka. Még a sánták is járták, ahogy tudták. Tán még ma is járják.
De lett erre nagy, erős szomorúság. Kérdik ettől is, attól is, vajon hová lett a hatodik ezüstlánc. Eléáll egy inas, s jelenti:
- Abból a vén boszorkány ezüstpoharat csináltatott.
A hattyúnak maradott királyfi nagy búsan visszaúszott a tó közepébe. A király s a királyné a többi gyermekével keserves sírás közt visszament a palotába. Keresték mindenütt az ezüstpoharat, tűvé tették a palota minden zegét-zugát, de nem találták. A királykisasszony mindennap kiment a tóhoz, mert ő legjobban sajnálta a testvérét, s egyszer mit gondolt, mit nem, kiakasztotta a nyakából az ezüstláncot, a hattyúnak a nyakába akasztotta, s abban a szempillantásban hattyúvá lett a királykisasszony, a testvére pedig visszaváltozott igazi képére.
Mondja a királyfi a hattyúvá lett királykisasszonynak:
- Köszönöm, hogy megváltottál. Ne félj, nem hagylak soká hattyú képében.Volt a tó partján kikötve egy csónak, abba beleült a királyfi, s kérte a hattyú királykisasszonyt, hogy húzza el a tónak a túlsó partjára. Ott van egy vár, abban lakik egy királykisasszony. Az lesz az ő felesége, vagy senki ezen a világon.
A királyfinak volt egy aranypántlikája, azt a csónakhoz kötötte, a hattyú királykisasszony a szájába fogta az aranypántlikát, úgy húzta a testvérét, Hattyú vitézt. Szépen odahúzta hattyú királykisasszony a tó túlsó partjára Hattyú vitézt, s hát éppen akkor érkezett a vár udvarába, amikor tele volt az udvar királyfiakkal, hercegekkel, hogy megvívjanak a királykisasszonyért.
Volt egy közöttük, aki mindenkit legyőzött, s éppen szólani akart a király, hogy neki adja a leányát, amikor megpillantotta Hattyú vitézt, s mondta:
- Várjatok egy keveset, imhol jön egy vitéz.
Kiáll Hattyú vitéz azzal a híres vitézzel, összevágnak, hogy ég-föld megrendül belé. Viaskodnak egy órát, kettőt, s az lett a vége, hogy fűbe harapott az a híres vitéz.
Mindjárt megtartják a lakodalmat, s ott marad Hattyú vitéz a várban. Eltelik egy esztendő, eltelik kettő, már egy szép kicsi fiuk is volt. Akkor elkezdenek suttogni az udvarbeliek, hogy azt sem tudják, ki fia-borja ez a Hattyú vitéz. Hátha valami ágrólszakadt jövevény. Addig súgnak-búgnak, addig beszélnek, hogy a felesége is megszólítja Hattyú vitézt.
- Ugyan bizony, lelkem, uram, nem mondanád meg, honnét, miféle országból hozott téged a hattyú azon a csónakon?
Sírva fakadt Hattyú vitéz, s mondta a feleségének:
- Jaj, lelkem, feleségem, miért kérded ezt tőlem? Most már nekem nincs itt maradásom. Te özvegyen maradsz, kicsi fiam árván. El kell mennem, s a jó Isten tudja, térek-e még vissza.Hiába sírt-rítt az asszony, elbúcsúzott Hattyú vitéz, keserves sírás közt otthagyta feleségét, kicsi fiát, ment a tóhoz. A hattyú királykisasszony szépen odahúzta a csónakot a tó partjára, beleült Hattyú vitéz, vitte a csónakot szép csöndesen, s meg sem állott, meg sem pihent, míg a tónak a túlsó partjára nem ért.
Hazamegy a királyfi, de lett, istenem, nagy öröm, hogy ím a hatodik fiú is megkerült. Mindjárt mentek együtt a királykisasszonyért - mert közbe legyen mondva -, megtalálták az ezüstpoharat. Ezüstpohárból láncot verettek, a hattyú királykisasszonynak nyakába akasztották, s ím, az is visszaváltozott igazi képére.
No de a királyfinak sem volt maradása otthon. Ment a felesége s a kicsi fia után. Vele ment háromszáz lovaslegény: úgy vágtattak be a várba. Most bezzeg nem mondta senki, hogy ágrólszakadt jövevény. De örült az asszony is, hogy az ura igazi királysarjadék, s csaptak nagy vendégséget. Hét nap s hét éjjel muzsikált a banda, akkor aztán felkerekedtek gyerekestül, mindenestül, s mentek Hattyú vitéz hazájába.
No, éppen jókor jöttek a király udvarába. Ott már állott a lakodalom. Egyszerre volt a lakodalma az öt fiúnak s a leánynak. Újra megtartották Hattyú vitéz lakodalmát is. Hencidától Boncidáig folyt a bor s a pálinka. Még a sánták is járták, ahogy tudták. Tán még ma is járják.
Aki nem hiszi, járjon utána.
Nyelvtörő
Egy kupac kukac
Egy kupac kopasz kukac,
meg még egy kupac kopasz kukac,
az két kupac kopasz kukac.
Mit sütsz?
Mit sütsz kis szűcs?
Tán sós húst sütsz, kis szűcs?
Répa, retek, mogyoró
Répa, retek, mogyoró,
korán reggel ritkán rikkant a rigó.
Egy icike picike pocok
Egy icike picike pocok,
pocakon pöckölt egy másik
icike picike pockot.
Mire a pocakon pöckölt
icike picike pocok is pocakon
pöckölte a pocakot pöckölő pockot.
Egy kupac kopasz kukac,
meg még egy kupac kopasz kukac,
az két kupac kopasz kukac.
Mit sütsz?
Mit sütsz kis szűcs?
Tán sós húst sütsz, kis szűcs?
Répa, retek, mogyoró
Répa, retek, mogyoró,
korán reggel ritkán rikkant a rigó.
Egy icike picike pocok
Egy icike picike pocok,
pocakon pöckölt egy másik
icike picike pockot.
Mire a pocakon pöckölt
icike picike pocok is pocakon
pöckölte a pocakot pöckölő pockot.
Ősi mesterségek
Erdei mesterségek
Az erdei foglalkozások közül a legrégebbi a fakitermelés, az ölfavágás.
Elnevezését onnan kapta, hogy a tűzifa számbavételének mértékegysége az öl volt. Nagyon nehéz és veszélyes munka az ölfavágás.
S mint ilyen, nagyon fontos a szervezett, összeszokott munka. Első munkaszervezeti formája a döntőpár volt, majd 6-12 fős bandák alakultak ki, melyeket bandagazda vezetett. A banda tagjai a fadöntők és a gallyazók voltak.
A kereseten igazságosan elosztoztak, azonban a gallyazók feleannyit kaptak, mint a fadöntők. A munkavégzés eszköze sokáig a fejsze volt.
A döntőfűrész csak a XVIII. századtól terjedt el.
A favágás nagy tapasztalatot, odafigyelést igényelt. Tudni kellett, hogy hogyan kell az éket, "hajkot" a fán kihasítani és hol kell a keresztvágást ejteni, hogy a fa a megfelelő irányba dőljön.
A favágók jármas kunyhóban laktak az erdőn. Zsongárnak, (vízhordónak) nagyobb fiút vittek magukkal, aki ott tanulta ki a mesterséget.
A fa alapjául szolgált más mesterségeknek, ipari tevékenységnek. Például hamuzsírégetés, mészégetés, szénégetés, faragás, zsindelykészítés, gyantatermelés, cserkéreghántás.
Régen az eszközök nagy része fából volt. Ezért a tűzifa és az épületfa termelése mellett faragók foglalkoztak a mindennapi eszközök, használati tárgyak előállításával.
A faragók általában specializálták magukat, s ez néha a falvakra is vonatkozott. Egyes helyeken zsindelyt faragtak, máshol kocsirudat, petrencerudat.
A bükki falvakban pl.: Répáshután zsindelyt, lapátnyelet, jármot;
Cserépfalun kocsirudat, petrencerudat;
Dédesen orsót, guzsalyt, rokkát faragtak.
Nagy hagyományai vannak a fazsindely készítésének. Bükkfából, hasítással készült. Külön szakértelmet igényel a megfelelő fa kiválasztása. A legjobban hasadó törzseket választották ki, melyeknek hasadási iránya - száliránya egyenes.
A kiválasztás egyik módja a "kóstolás", amikor a fa törzséből fejszével léket vágtak, mintát vettek. A tapasztaltabbak külső jegyekből ki tudták választani a megfejelő törzseket. (hosszú törzs, finom kéregszerkezet, de megkopogtatták a fa törzsét is, legjobb volt a közepes mélységű hangot adó fa) A megfelelő alapanyag nagyon fontos, mert a jó zsindely 40 évig is eltartott.
Elnevezését onnan kapta, hogy a tűzifa számbavételének mértékegysége az öl volt. Nagyon nehéz és veszélyes munka az ölfavágás.
S mint ilyen, nagyon fontos a szervezett, összeszokott munka. Első munkaszervezeti formája a döntőpár volt, majd 6-12 fős bandák alakultak ki, melyeket bandagazda vezetett. A banda tagjai a fadöntők és a gallyazók voltak.
A kereseten igazságosan elosztoztak, azonban a gallyazók feleannyit kaptak, mint a fadöntők. A munkavégzés eszköze sokáig a fejsze volt.A döntőfűrész csak a XVIII. századtól terjedt el.
A favágás nagy tapasztalatot, odafigyelést igényelt. Tudni kellett, hogy hogyan kell az éket, "hajkot" a fán kihasítani és hol kell a keresztvágást ejteni, hogy a fa a megfelelő irányba dőljön.
A favágók jármas kunyhóban laktak az erdőn. Zsongárnak, (vízhordónak) nagyobb fiút vittek magukkal, aki ott tanulta ki a mesterséget.
A fa alapjául szolgált más mesterségeknek, ipari tevékenységnek. Például hamuzsírégetés, mészégetés, szénégetés, faragás, zsindelykészítés, gyantatermelés, cserkéreghántás.
Régen az eszközök nagy része fából volt. Ezért a tűzifa és az épületfa termelése mellett faragók foglalkoztak a mindennapi eszközök, használati tárgyak előállításával.
A faragók általában specializálták magukat, s ez néha a falvakra is vonatkozott. Egyes helyeken zsindelyt faragtak, máshol kocsirudat, petrencerudat.
A bükki falvakban pl.: Répáshután zsindelyt, lapátnyelet, jármot;
Cserépfalun kocsirudat, petrencerudat;
Dédesen orsót, guzsalyt, rokkát faragtak.
Nagy hagyományai vannak a fazsindely készítésének. Bükkfából, hasítással készült. Külön szakértelmet igényel a megfelelő fa kiválasztása. A legjobban hasadó törzseket választották ki, melyeknek hasadási iránya - száliránya egyenes.
A kiválasztás egyik módja a "kóstolás", amikor a fa törzséből fejszével léket vágtak, mintát vettek. A tapasztaltabbak külső jegyekből ki tudták választani a megfejelő törzseket. (hosszú törzs, finom kéregszerkezet, de megkopogtatták a fa törzsét is, legjobb volt a közepes mélységű hangot adó fa) A megfelelő alapanyag nagyon fontos, mert a jó zsindely 40 évig is eltartott.
Kányádi Sándor: Róka - mondóka
Volt egy kicsi kakasom, 
elvitte a róka.
Jércém is a tavaszon,
elvitte a róka.
Volt egy ludam, jó tojó,
elvitte a róka.
Récém tóban locsogó,
elvitte a róka.
Gácsérom és gúnárom,
elvitte a róka.
Semmim sincsen,
tirárom, vigye el a róka!
elvitte a róka.
Jércém is a tavaszon,
elvitte a róka.
Volt egy ludam, jó tojó,
elvitte a róka.
Récém tóban locsogó,
elvitte a róka.
Gácsérom és gúnárom,
elvitte a róka.
Semmim sincsen,
tirárom, vigye el a róka!
Őszi népszokások
Ha ma kinézel az ablakon, akkor semmi kétséged nem lehet afelől, hogy itt az ősz...
Szeptembertől novemberig tartottak a gazdasági évet lezáró ünnepek. Ilyenkor fizették ki régen a cselédek bérét, sőt ilyenkor voltak a pásztorünnepek is. Bérfizető, pásztorfogadó nap volt
szeptember 29. (Mihály-nap).
Kelet-Magyarországon a pásztorok, főként a juhászok Dömötör napján (október 26.) tartottak búcsút, s ezen a napon számoltak el a gondjaikra bízott juhokkal. A Dunántúlon sok helyütt október 20-án, Vendel napján tartották a pásztorünnepet.
Szeptembertől novemberig tartottak a gazdasági évet lezáró ünnepek. Ilyenkor fizették ki régen a cselédek bérét, sőt ilyenkor voltak a pásztorünnepek is. Bérfizető, pásztorfogadó nap volt
szeptember 29. (Mihály-nap).Kelet-Magyarországon a pásztorok, főként a juhászok Dömötör napján (október 26.) tartottak búcsút, s ezen a napon számoltak el a gondjaikra bízott juhokkal. A Dunántúlon sok helyütt október 20-án, Vendel napján tartották a pásztorünnepet.
A gazdasági év fontos állomása lehetett november 11-e, Márton napja is. Márton napja már a XIV. századi magyarországi krónikában is határnapként szerepelt. Sok helyütt Márton-nap volt a cselédfogadás, legeltetés, a gazdasági év befejezésének határnapja. A nyugati megyékben a pásztorok ilyenkor hordták körbe a faluban köszöntő kíséretében "Szent Márton vesszejét".
November 11-én, Márton napján szokták a hizlalt ludakat levágni és megsütni. E napra esett ugyanis a germánok hálaadó ünnepe a jó termésért, akik ebből az alkalomból többnyire libaáldozatot mutattak be az isteneknek. Hitük szerint ilyenkor Wotan fehér lovon átlovagolt a vidéken, s nyomában mindenkinek bőséges ennivaló jutott az asztalára, amit az elkövetkezendő év kedvező előjelének tekintettek
Úgy tartják, hogy amennyiben Márton napján hideg van, hull a hó, esetleg befagytak a vizek, enyhe tél és „fekete” Karácsony következik. (S természetesen a fordítottját is állítják a régiek.) Fontos e nap a bortermelők számára is, mivel a Szent Márton napi bor lényegében az új bort jelenti, s innen tudják meg, hogy milyen eredményt hozott az egész évi fáradtságos munkájuk. Ezért tartja a mondás: „a bornak bírája Szent Márton.”
A Márton napi lakomán elfogyasztott lúd csontjából is időjárásra következtettek: ha a liba csontja fehér, és hosszú akkor havas lesz a tél, ha viszont barna és rövid akkor sáros. Ehhez a naphoz munkatilalmak is kapcsolódtak. Tilos volt mosni, teregetni, mert az a jószág pusztulását okozta volna.
Az őszi vigasságok közé tartozott az egyik legizgalmasabb ünnep, a szüreti mulatság is, amelyhez az egész országban lovas felvonulások tartoztak. A termeket, lugasokat szőlőfürtökkel ékesítették. Az ünnepséget tánc, szüreti bál követte.
Mindenszentek napjáról (november 1.) te is hallhattál már. Ilyenkor az emberek rendbe teszik a sírokat, gyertyát gyújtanak a temetőben. A katolikus falvakban az volt a szokás, hogy a házakban is gyújtottak gyertyát, mégpedig minden halott emlékére egyet.
Baranya megyében ősszel tartották az úgynevezett leányvásárokat is. Az édesanyák ilyenkor a leányok teljes ünnepi ruhatárát magukkal vitték, s egy nap ötször is átöltöztették az eladó lányokat. A leányvásár a fiatalok ismerkedési alkalma volt, sok-sok fiatal szépség ilyenkor ismerkedett meg az udvarlójával, vagyis a jövendőbeli urával.
Ezeknek a hagyományoknak némelyike ma is él a falvakban; ha ott laksz, vagy arra jársz, érdemes részt venned egy ilyen ünnepen. Csodás élmény lehet.
Mindenképpen őriznünk kell a népi hagyományainkat.
November 11-én, Márton napján szokták a hizlalt ludakat levágni és megsütni. E napra esett ugyanis a germánok hálaadó ünnepe a jó termésért, akik ebből az alkalomból többnyire libaáldozatot mutattak be az isteneknek. Hitük szerint ilyenkor Wotan fehér lovon átlovagolt a vidéken, s nyomában mindenkinek bőséges ennivaló jutott az asztalára, amit az elkövetkezendő év kedvező előjelének tekintettek
Úgy tartják, hogy amennyiben Márton napján hideg van, hull a hó, esetleg befagytak a vizek, enyhe tél és „fekete” Karácsony következik. (S természetesen a fordítottját is állítják a régiek.) Fontos e nap a bortermelők számára is, mivel a Szent Márton napi bor lényegében az új bort jelenti, s innen tudják meg, hogy milyen eredményt hozott az egész évi fáradtságos munkájuk. Ezért tartja a mondás: „a bornak bírája Szent Márton.”A Márton napi lakomán elfogyasztott lúd csontjából is időjárásra következtettek: ha a liba csontja fehér, és hosszú akkor havas lesz a tél, ha viszont barna és rövid akkor sáros. Ehhez a naphoz munkatilalmak is kapcsolódtak. Tilos volt mosni, teregetni, mert az a jószág pusztulását okozta volna.
Az őszi vigasságok közé tartozott az egyik legizgalmasabb ünnep, a szüreti mulatság is, amelyhez az egész országban lovas felvonulások tartoztak. A termeket, lugasokat szőlőfürtökkel ékesítették. Az ünnepséget tánc, szüreti bál követte.
Mindenszentek napjáról (november 1.) te is hallhattál már. Ilyenkor az emberek rendbe teszik a sírokat, gyertyát gyújtanak a temetőben. A katolikus falvakban az volt a szokás, hogy a házakban is gyújtottak gyertyát, mégpedig minden halott emlékére egyet.
Baranya megyében ősszel tartották az úgynevezett leányvásárokat is. Az édesanyák ilyenkor a leányok teljes ünnepi ruhatárát magukkal vitték, s egy nap ötször is átöltöztették az eladó lányokat. A leányvásár a fiatalok ismerkedési alkalma volt, sok-sok fiatal szépség ilyenkor ismerkedett meg az udvarlójával, vagyis a jövendőbeli urával.Ezeknek a hagyományoknak némelyike ma is él a falvakban; ha ott laksz, vagy arra jársz, érdemes részt venned egy ilyen ünnepen. Csodás élmény lehet.
Mindenképpen őriznünk kell a népi hagyományainkat.
Weöres Sándor: A kutya-tár
Szólások a kutyáról
A kutya se ugatja: Senki nem emlegeti, nem hiányzik senkinek.
Bizonytalan, mint a kutya vacsorája: Nem lehet tudni, lesz-e belőle valami.
Egyik kutya, másik eb: Egyformán rossz mind a kettő.
Megszokta, mint a kutya a verést: Meg se kottyan neki a szenvedés, annyira megedzették a bajok.
Mintha a kutya szájából húzták volna ki: Gyűrött, rendetlen ruhadarab.
Olyan, mint a kivert kutya: Elhagyatott, társtalan, nyomorult.
Se kutyája, se macskája: Semmije, senkije nincsen.
Úgy megbánta, mint a kutya, amelyik kilencet kölykezett: Keservesen megbánta.
Úgy bánik vele, mint a kutyával: Durván bánik valakivel.
A kutyának is jobb dolga van: Nagyon rossz dolga van.
Akár a kutyának beszélnének: Nem fogad szót.
A kutyának sem kell: Senkinek sem kell.
Jön még kutyára dér! Majd megjárja még!
Fáradt mint a kutya: Nagyon fáradt.
Itt van a kutya elásva: Ez a dolog lényege.
Kutya baja: Nincs semmi baja.
Kutya meg a mája! Bosszankodás kifejezésére.
Kutyába se vesz valakit: Nem becsüli.
A pacsirta meséje
Amikor a világ teremtése befejeződött, az Öregisten szemlét tartott a kicsi teremtményei fölött. Kíváncsi volt reá, hogy hogyan sikerültek. Először es összeparancsolta a madarakot, jöjjenek azok mindenfelől, kicsik s nagyok, s szeretné őköt megnézni.
Na, jöttek es: ott sűrüsödtek az ég kapuja előtt, s mikor az Öregisten végignézett rajtuk, akkor látta, hogy hát ez mind egyforma színű, egyszínű tolla van!
"Há', ez így nem jó" - gondolta magába' az Öregisten. "Szép, színes tollruhákat kell adni nekik" -, s máris kezdte festegetni őköt.
S ott tolakodtak elöl a nagyok s az erősek, hogy minél előbb reájuk kerüljön a sor, és annál színesebbek, szebbek legyenek. A kicsikék félénken összebújtak, s vártak a sorukra. Köztük volt a kicsi búbos pacsirta es. S amint ott várakozott, egyszer csak meglátta, hogy egy szegény öregasszony menyen az úton, a hátán egy nagy zsákval. Megbotlott a kicsi öregasszony, elesett s a zsákból szerteszét gurultak a magvak, amelyeket összegyűjtögetett. Alig tudott feltápászkodni szegényke.
A kis pacsirta odareppent hozzá:
- Majd én segítek néked! Te csak ülj le s pihenj! Majd én esszecsipegetem az eleséget.
Elkezdte csipegetni a magvakat, vissza a zsákba. Sok vót s bizony öreg este lett, mire elkészült mindenvel. Akkor azt mondja az öregasszonynak:
- Gyere, édes lelkem, majd én mutatom neked az utat, hogy el ne tévedj, biztosan hazatalálj.
S ott röpködött előtte s kísérte egészen hazáig.
Így bizony csak másnap reggel ért vissza az ég kapujához. Addigra a madarak már mind ott páváskodtak, begyeskedtek, egyik szebb vót, mint a másik, olyan szép tollruhákat kaptak.
A kicsi parcsirta szégyenkezve béállt közéjük, s amikor az Öregisten meglátta, a tenyeribe vette s azt mondta:
- Kicsi pacsirtám, elkéstél. Má' elfogyott minden égi festék, egy mákszemnyi nem maradt. Nem tudok neked színes tollruhát festeni. De jótett helyébe jót várj: Te segítettél a kicsi öregasszonynak, én meg adok neked olyan kincset, ami más madárnak nincsen: legyen nagyon-nagyon szép a hangod, sokkal szebb, mint a többié, és tudj a magasba röpülve szépen énekelni.
Azóta a kicsi pacsirta az emberek egyik legkedvesebb madara.
(székely népmese, Budai Ilona gyűjtése)
2008. október 12., vasárnap
Móra Ferenc: Dióbél királyfi
Ezekben az ínséges időkben igazság szerint örülnöm kellett volna neki, hogy olyan csupacsöpp vagyok. Hiszen kis ember kis karaj kenyérrel beéri. De én nem erre gondoltam, hanem arra, hogy a kis ecetfából is nagy ecetfa lett már, amelyik velem egyszerre született a házunk előtt, én meg még mindig nem érem föl a kilincset.
Ha emiatt nagyon búnak eresztettem a fejemet, édesanyám mindig az ölébe vett, és megcirógatta a fejemet:
- Nem tesz az semmit, lelkem gyerekem. Látod, Nevenincs királynak is Dióbél királyfi volt a legkisebb fia, mégis azé lett a királyság.
Olyan sokszor elmondta nekem szülém ezt a mesét, hogy még most is szóról szóra tudom. Föl is jegyzem, hátha lesz olyan babszemjankó kisgyerek, aki megvigasztalódik rajta.
"Nagy volt a bánata Nekeresdországban Nevenincs királynak. Szíve facsarodott, könnye záporozott, öregbéresének ahogy panaszkodott:
- Se éjem, se napom, tenger a bánaton; ami szívem nyomja, ki nem tálalhatom.
Okos ember volt az öregbéres, mindig a keze ügyében tartotta az eszét.
- Eljárt rajtam az idő - folytatta Nevenincs király -, de még meg is gázolt. Eltörik a kis sótartó, öreg vagyok, sírba hajló.
- Nem baj az - vigasztalta koronás gazdáját a bölcs öregbéres -, csak a lepény megmaradjon, száj majd csak akad hozzá. Három fia van Felségednek, telik gazda a koronára.
- Irósvaj, itt a baj - potyogott a könnye az öreg királynak. - Három csillag közül melyik legfényesebb? Három fenyőszál közt melyik legderekabb? Három sasmadár közt melyik legsebesebb?
- Ezért ugyan egy cseppet se rontsa magát, uram királyom - pittyesztette el a száját az öregbéres -, mert ez sokkal könnyebb munka, mint a lópatkolás.
Örömében olyant vigyorgott a Nevenincs király, hogy mind a harminckét foga kilátszott volna, ha mind el nem hullajtotta volna.
- Beszélj, szolgám; ezüstbe vágatlak, aranyba öntetlek, ha okosat mondasz.
- Idáig Fölséged tartott el kaláccsal, azt szolgálom most meg az okos tanáccsal. De nem ezüstjéért, de nem aranyáért: adom a tanácsot egy vörös krajcárért.
- Jaj, nagy fát mozgatsz, lelkem gyerekem - motyogott a Nevenincs király -, nincs nekem egy vörös krajcárom se.
- No, hát akkor azt is én adom - mondta kevélyen az öregbéres, s kivett a szűrujjából egy vörös krajcárt. - Hív szolgálatommal, sok fáradságommal ezt mind én takarítottam meg. Kinek a képét látod ezen, felséges király?
- A magamét látom, mintha csak a tükörbe néznék - gyönyörködött Nevenincs király a saját képmásában. - Karika a szemem, szélfogó a fülem, a pisze orrom is enyémnek ismerem.
- No, ha tükör, tedd a falra. Három királyfi fiad van, szólítsd őket elő. Aranyos nyilakkal vegyék célba királyi képmásodat a vörös krajcáron. Aki legjobban célba talál, arra hagyd a birodalmad.
Az öregbéres még fel se jármozta az ökröket, már akkor a falra volt szögezve a vörös krajcár.
A másik falat a három királyfi támogatta. Tegez a vállukon, számszeríj kezükben, kérdés a szemükben: mire kell célozni?
- Cél az én ábrázatom, koronám a jutalom - hirdette ki a Nevenincs király. - Egyet tapsolok a legnagyobb fiamnak, kettőt tapsolok a középső fiamnak, hármat tapsikolok legkisebb fiamnak.
Egyet tapsolt a Nevenincs király. Előállt erre Nyakigláb királyfi, sas volt a szeme, acél a keze.
- Ha a bal füledbe beletalálok én, az enyém lesz akkor korona és lepény.
De bizony úgy fúródott bele a krajcáron a képmás bal fülébe a nyíl, hogy Nevenincs király az igazi bal füléhez kapott oda.
- Hej, mákos béles, ez a szem az éles!
Kettőt tapsolt király őfelsége, elő is állott rá Telezsák királyfi. Borotva a szeme, villám volt a keze.
- Nyilam a jobb füledbe, koronád a fejembe.
De olyant csendült az a nyíl a képmás jobb fülébe, hogy az igazi füle is csengett bele a királynak.
- Malackörmös bableves, ez a kéz ám a sebes!
Hármat tapsolt a Nevenincs király, előállott erre Dióbél királyfi.
Didergett szegényke, reszketett a keze, teleszaladt könnyel lenvirágszín szeme.
- Apám és királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom; de én inkább mindjárt beszegődöm kisbéresnek, mint hogy a nyilammal a te képmásodat összelövöldözzem.
Nevenincs király a szemét törölgette, Dióbél királyfit szívére ölelte.
- Tiéd a jutalom, mert te fegyver nélkül is a szívembe találtál. Hajdúk és vitézek! Hamar szaladjatok: legkisebb fiamnak koronát hozzatok. Vállára palástot, selymet, tulipántost, a markába pedig libazsíros lángost!"
Ezen aztán szülém is nevetett meg én is, ámbár biz én az egész királyságomat odaadtam volna a lángosért.
Ha emiatt nagyon búnak eresztettem a fejemet, édesanyám mindig az ölébe vett, és megcirógatta a fejemet:
- Nem tesz az semmit, lelkem gyerekem. Látod, Nevenincs királynak is Dióbél királyfi volt a legkisebb fia, mégis azé lett a királyság.
Olyan sokszor elmondta nekem szülém ezt a mesét, hogy még most is szóról szóra tudom. Föl is jegyzem, hátha lesz olyan babszemjankó kisgyerek, aki megvigasztalódik rajta.
"Nagy volt a bánata Nekeresdországban Nevenincs királynak. Szíve facsarodott, könnye záporozott, öregbéresének ahogy panaszkodott:
- Se éjem, se napom, tenger a bánaton; ami szívem nyomja, ki nem tálalhatom.
Okos ember volt az öregbéres, mindig a keze ügyében tartotta az eszét.
- Eljárt rajtam az idő - folytatta Nevenincs király -, de még meg is gázolt. Eltörik a kis sótartó, öreg vagyok, sírba hajló.
- Nem baj az - vigasztalta koronás gazdáját a bölcs öregbéres -, csak a lepény megmaradjon, száj majd csak akad hozzá. Három fia van Felségednek, telik gazda a koronára.
- Irósvaj, itt a baj - potyogott a könnye az öreg királynak. - Három csillag közül melyik legfényesebb? Három fenyőszál közt melyik legderekabb? Három sasmadár közt melyik legsebesebb?
- Ezért ugyan egy cseppet se rontsa magát, uram királyom - pittyesztette el a száját az öregbéres -, mert ez sokkal könnyebb munka, mint a lópatkolás.
Örömében olyant vigyorgott a Nevenincs király, hogy mind a harminckét foga kilátszott volna, ha mind el nem hullajtotta volna.
- Beszélj, szolgám; ezüstbe vágatlak, aranyba öntetlek, ha okosat mondasz.
- Idáig Fölséged tartott el kaláccsal, azt szolgálom most meg az okos tanáccsal. De nem ezüstjéért, de nem aranyáért: adom a tanácsot egy vörös krajcárért.
- Jaj, nagy fát mozgatsz, lelkem gyerekem - motyogott a Nevenincs király -, nincs nekem egy vörös krajcárom se.
- No, hát akkor azt is én adom - mondta kevélyen az öregbéres, s kivett a szűrujjából egy vörös krajcárt. - Hív szolgálatommal, sok fáradságommal ezt mind én takarítottam meg. Kinek a képét látod ezen, felséges király?
- A magamét látom, mintha csak a tükörbe néznék - gyönyörködött Nevenincs király a saját képmásában. - Karika a szemem, szélfogó a fülem, a pisze orrom is enyémnek ismerem.
- No, ha tükör, tedd a falra. Három királyfi fiad van, szólítsd őket elő. Aranyos nyilakkal vegyék célba királyi képmásodat a vörös krajcáron. Aki legjobban célba talál, arra hagyd a birodalmad.
Az öregbéres még fel se jármozta az ökröket, már akkor a falra volt szögezve a vörös krajcár.
A másik falat a három királyfi támogatta. Tegez a vállukon, számszeríj kezükben, kérdés a szemükben: mire kell célozni?
- Cél az én ábrázatom, koronám a jutalom - hirdette ki a Nevenincs király. - Egyet tapsolok a legnagyobb fiamnak, kettőt tapsolok a középső fiamnak, hármat tapsikolok legkisebb fiamnak.
Egyet tapsolt a Nevenincs király. Előállt erre Nyakigláb királyfi, sas volt a szeme, acél a keze.
- Ha a bal füledbe beletalálok én, az enyém lesz akkor korona és lepény.
De bizony úgy fúródott bele a krajcáron a képmás bal fülébe a nyíl, hogy Nevenincs király az igazi bal füléhez kapott oda.
- Hej, mákos béles, ez a szem az éles!
Kettőt tapsolt király őfelsége, elő is állott rá Telezsák királyfi. Borotva a szeme, villám volt a keze.
- Nyilam a jobb füledbe, koronád a fejembe.
De olyant csendült az a nyíl a képmás jobb fülébe, hogy az igazi füle is csengett bele a királynak.
- Malackörmös bableves, ez a kéz ám a sebes!
Hármat tapsolt a Nevenincs király, előállott erre Dióbél királyfi.
Didergett szegényke, reszketett a keze, teleszaladt könnyel lenvirágszín szeme.
- Apám és királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom; de én inkább mindjárt beszegődöm kisbéresnek, mint hogy a nyilammal a te képmásodat összelövöldözzem.
Nevenincs király a szemét törölgette, Dióbél királyfit szívére ölelte.
- Tiéd a jutalom, mert te fegyver nélkül is a szívembe találtál. Hajdúk és vitézek! Hamar szaladjatok: legkisebb fiamnak koronát hozzatok. Vállára palástot, selymet, tulipántost, a markába pedig libazsíros lángost!"
Ezen aztán szülém is nevetett meg én is, ámbár biz én az egész királyságomat odaadtam volna a lángosért.
Október - Magvető hava / Mindszent hava
Ez már az igazi mustillatú, lombhullató ősz.Népi megfigyelés szerint, ha az október zivataros, hideg és szeles lesz a tél, úgy tartják, hozzá hasonló lesz majd március időjárása.
Ha októberben meleg van, akkor a február hideg lesz, az októberi hideg szelekért viszont az enyhe január ad kárpótlást.
Ha ökörnyál száll a levegőben, vagy a fák másodszor virágzanak, hosszú, szép ősz lesz.
A népi tapasztalat azt mutatja, hogy a téli időjárást leginkább Orsolya (okt. 21.) és Dömötör (okt. 26.) árulja el, ha a napjukon hideg szél fúj, igen hideg lesz a tél is.
A fákat is érdemes figyelni, ha leveleik soká és nehezen hullanak, nagy tél lesz, ha hamar lehullanak, hamar beáll a hideg.
A szőlő szüretelésének idejét Szent Mihálytól (szept. 29.) Simon-Júdás (okt. 28) napjáig számítják.
Október 6. napján a hősi halált halt aradi vértanúkra emlékezünk.
Ebben a hónapban a Nap a Skorpió jegyébe lép.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
