Beckó vára

Hallottatok már Beckó váráról? Olyan magas kőszikla tetején állott Beckó vára, hogy a madár is elfáradt, mire felrepült. Az igaz, hogy csak olyan hatalmas úr tudta ezt a várat felépíttetni, amilyen Stibor vajda volt. De ő sem magának építtette, hanem az udvari bolondjának, Beckónak.

A Vág gyönyörű völgyében Stibor vajda igazi kiskirály volt. Övé volt minden, erdő-mező, még a levegőég is, és kegyetlen, hirtelen haragú vajda hírében állt, akitől félt minden alattvalója. S ennek a hatalmas úrnak a legkedvesebb embere Beckó volt, az udvari bolond.
Egyszer nagy vadászat volt, s az egész udvari nép felkerekedett. Zengett az erdő a kürtök szavától, a hajtók lármájától, a vadászebek csaholásától. Stibornak nagyon jó kedve volt, s mikor a vadászat után ledőltek pihenni, így szólt Beckónak:
- No, Beckó most jó kedvemben találsz, kívánj, amit csak akarsz, mindent megadok.
- Nem hiszem - mondta a bolond - Mindig ígérsz, de semmit sem adsz.
- Ejnye! - kelt ki magából Stibor - Ezt még soha senki nem merte nekem mondani! Hamar kívánj valamit, különben karóba húzatom a fejedet!
Azt mondta a bolond:
- Hát jól van. Látod-e átellenben azt a magas sziklát?
- Látom, bolond, látom.
- No, ha látod, oda építtess nekem a tetejére egy várat, de olyat, hogy az egész országban ne legyen párja!
- Jól van, bolond, itt a kezem, nem disznóláb, mához egy esztendőre felépíttetem azt a várat, s a te nevedre keresztelem.
Elszörnyülködtek mind a vadászok, akik ezt hallották. Szédült, aki csak ránézett, olyan magas volt az a szikla.
- Lehetetlenség - mondták -, hogy emberi kéz azt a várat felépítse!
Hanem ha egyszer Stibor megígérte, akkor meg kell annak történnie, ha törik, ha szakad!
Stibor kihajtotta az összes jobbágyát a vár építésére, sőt, ha valaki más vidékbeli is arra vetődött, azt is feltartóztatta, s addig nem eresztette tovább, míg hét álló napig nem hordott követ. Még az arra járó nemesemberekkel is megcselekedte a tréfát, hogy fölvitte őket a maga várába, ott egy hétig vendégelte őket, s azalatt a cselédjeiknek építeni kellett a várat. Aztán egy hét múlva mehettek isten hírével. Így épült fel Beckó vára. Mikor letelt az egy esztendő, egy szeg nem sok, annyi sem hiányzott belőle. Szép volt a vár, olyan szép, hogy messze földről a csodájára jártak. Magának Stibornak is úgy tetszett, hogy megsajnálta a bolondtól. Bejárván a pompás szobákat, azt mondta Beckónak:
- Hallod-e , te bolond, túl szép vár ez tenéked. Egyet mondok, kettő lesz belőle.
- Mondjad, uram, mondjad!
- Adok neked egy másik várat, s annyi aranyat, amennyit akarsz, csak ezt hagyd meg nekem.
- Itt a kezem, nem disznóláb! - mondá a bolond, s megvolt az egyezség.
E naptól fogva itt szeretett lakni Stibor, ide gyűltek a vendégek messze földről, innét indult Stibor háborúba, vadászatra, s ha hazajött, akkora dáridót csapott, hogy hét országra ment a híre. Na de nem sokáig gyönyörködhetett a szép várában Stibor. Történt egyszer, hogy egy öreg cseléd ráütött Stibor legkedvesebb vadászkutyájára. Meglátta ezt Stibor, s olyan éktelen haragra gerjedt, hogy az öreget a vár fokáról letaszította. Pedig hogy könyörgött a szegény öregember: kegyelmezzen az életének!
De Stibor szívét nem tudta megindítani. Mikor aztán a vár fokán állott az öreg, megfenyegette Stibort:
- Megállj, szívtelen Stibor vajda! Mához egy esztendőre, meglásd, követsz te is engem Isten ítélőszéke elé!
Nagyot kacagott az öreg fenyegetésén Stibor, s azzal el is feledte. De történetesen épp egy esztendő múlva nagy vendégséget csapott, s akkor eszébe jutottak a fenyegető szavak. "Eh - gondolta magában - bolond beszéd!"
- Igyunk, barátaim!- kiáltott Stibor, s összecsendültek a serlegek. Ittak, ittak, a sok erős ital egy kicsit megszédítette Stibor fejét. Kiment a kertbe, hogy az esteli szellő verje el feje bódultságát. Leheveredett egy bokor alá, s úgy nézett fel a csillagos égre. Hát egyszer csak, uram teremtőm, mi történik! A bokorból elékanyarodik két kígyó, hirtelen Stibor fejére tekeredtek, s mindkét szemét kiszúrták! Ordított Stibor, min egy vadállat, s szaladt esze nélkül, ki a kertből, keresztül az udvaron, az udvarról fel a vár fokára, s onnét lezuhant a mélységbe, oda ahová a szegény öreg szolgáját taszíttatta.
Ilyen szomorú vége lett a hatalmas Stibor vajdának.