Ezekben az ínséges időkben igazság szerint örülnöm kellett volna neki, hogy olyan csupacsöpp vagyok. Hiszen kis ember kis karaj kenyérrel beéri. De én nem erre gondoltam, hanem arra, hogy a kis ecetfából is nagy ecetfa lett már, amelyik velem egyszerre született a házunk előtt, én meg még mindig nem érem föl a kilincset.
Ha emiatt nagyon búnak eresztettem a fejemet, édesanyám mindig az ölébe vett, és megcirógatta a fejemet:
- Nem tesz az semmit, lelkem gyerekem. Látod, Nevenincs királynak is Dióbél királyfi volt a legkisebb fia, mégis azé lett a királyság.
Olyan sokszor elmondta nekem szülém ezt a mesét, hogy még most is szóról szóra tudom. Föl is jegyzem, hátha lesz olyan babszemjankó kisgyerek, aki megvigasztalódik rajta.
"Nagy volt a bánata Nekeresdországban Nevenincs királynak. Szíve facsarodott, könnye záporozott, öregbéresének ahogy panaszkodott:
- Se éjem, se napom, tenger a bánaton; ami szívem nyomja, ki nem tálalhatom.
Okos ember volt az öregbéres, mindig a keze ügyében tartotta az eszét.
- Eljárt rajtam az idő - folytatta Nevenincs király -, de még meg is gázolt. Eltörik a kis sótartó, öreg vagyok, sírba hajló.
- Nem baj az - vigasztalta koronás gazdáját a bölcs öregbéres -, csak a lepény megmaradjon, száj majd csak akad hozzá. Három fia van Felségednek, telik gazda a koronára.
- Irósvaj, itt a baj - potyogott a könnye az öreg királynak. - Három csillag közül melyik legfényesebb? Három fenyőszál közt melyik legderekabb? Három sasmadár közt melyik legsebesebb?
- Ezért ugyan egy cseppet se rontsa magát, uram királyom - pittyesztette el a száját az öregbéres -, mert ez sokkal könnyebb munka, mint a lópatkolás.
Örömében olyant vigyorgott a Nevenincs király, hogy mind a harminckét foga kilátszott volna, ha mind el nem hullajtotta volna.
- Beszélj, szolgám; ezüstbe vágatlak, aranyba öntetlek, ha okosat mondasz.
- Idáig Fölséged tartott el kaláccsal, azt szolgálom most meg az okos tanáccsal. De nem ezüstjéért, de nem aranyáért: adom a tanácsot egy vörös krajcárért.
- Jaj, nagy fát mozgatsz, lelkem gyerekem - motyogott a Nevenincs király -, nincs nekem egy vörös krajcárom se.
- No, hát akkor azt is én adom - mondta kevélyen az öregbéres, s kivett a szűrujjából egy vörös krajcárt. - Hív szolgálatommal, sok fáradságommal ezt mind én takarítottam meg. Kinek a képét látod ezen, felséges király?
- A magamét látom, mintha csak a tükörbe néznék - gyönyörködött Nevenincs király a saját képmásában. - Karika a szemem, szélfogó a fülem, a pisze orrom is enyémnek ismerem.
- No, ha tükör, tedd a falra. Három királyfi fiad van, szólítsd őket elő. Aranyos nyilakkal vegyék célba királyi képmásodat a vörös krajcáron. Aki legjobban célba talál, arra hagyd a birodalmad.
Az öregbéres még fel se jármozta az ökröket, már akkor a falra volt szögezve a vörös krajcár.
A másik falat a három királyfi támogatta. Tegez a vállukon, számszeríj kezükben, kérdés a szemükben: mire kell célozni?
- Cél az én ábrázatom, koronám a jutalom - hirdette ki a Nevenincs király. - Egyet tapsolok a legnagyobb fiamnak, kettőt tapsolok a középső fiamnak, hármat tapsikolok legkisebb fiamnak.
Egyet tapsolt a Nevenincs király. Előállt erre Nyakigláb királyfi, sas volt a szeme, acél a keze.
- Ha a bal füledbe beletalálok én, az enyém lesz akkor korona és lepény.
De bizony úgy fúródott bele a krajcáron a képmás bal fülébe a nyíl, hogy Nevenincs király az igazi bal füléhez kapott oda.
- Hej, mákos béles, ez a szem az éles!
Kettőt tapsolt király őfelsége, elő is állott rá Telezsák királyfi. Borotva a szeme, villám volt a keze.
- Nyilam a jobb füledbe, koronád a fejembe.
De olyant csendült az a nyíl a képmás jobb fülébe, hogy az igazi füle is csengett bele a királynak.
- Malackörmös bableves, ez a kéz ám a sebes!
Hármat tapsolt a Nevenincs király, előállott erre Dióbél királyfi.
Didergett szegényke, reszketett a keze, teleszaladt könnyel lenvirágszín szeme.
- Apám és királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom; de én inkább mindjárt beszegődöm kisbéresnek, mint hogy a nyilammal a te képmásodat összelövöldözzem.
Nevenincs király a szemét törölgette, Dióbél királyfit szívére ölelte.
- Tiéd a jutalom, mert te fegyver nélkül is a szívembe találtál. Hajdúk és vitézek! Hamar szaladjatok: legkisebb fiamnak koronát hozzatok. Vállára palástot, selymet, tulipántost, a markába pedig libazsíros lángost!"
Ezen aztán szülém is nevetett meg én is, ámbár biz én az egész királyságomat odaadtam volna a lángosért.
2008. október 12., vasárnap
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése