Fekete István: Kele /részlet/

Fekete István egyik regényének címszereplője Kele, a szép öreg gólya.

Kele ólomgolyóval a szárnyában nem kelhet útra társaival, hanem idegen környezetben, ismeretlen télben küzd a gyógyulásáért, és gyanakvóan fogad minden segítséget.
Új otthonának lakóival, az emberrel és a háziállatokkal nehezen megy a barátkozás, ám a következő nyárutón már nem a félelemnek, hanem ősi ösztöneinek engedelmeskedve szárnyal el dél felé.

Az író mély természetszeretetétől áthatott szép regény maradandó élményt nyújt.

Olvass el egy részletet a regényből:

... A rét megmozdult, és élni kezdett a meleggel, a fénnyel kicsalt milliárd életével: a füvek hosszú lábra álltak már, a fűzfákon cirregett a csicsörke, és a megindult nádasban csattogott a nádirigó:- Csek-csek-csek-tek-tek-tek-tiriritiri.
A nádirigó a fészeképítő művészek közé tartozott, sokat adott művészetére, ez okból nagy volt a hangja. Régi fészkét nem találta már, mert télen nádat vágtak az emberek, de nem sokat törődött vele.
- Csek-csek-csek, építünk másikat. Mi az nekünk?- És már ki is nézett öt közel álló nádszálat. Ezeket majd megkötözi, hogy tenyérnyi messze álljanak egymástól, s a körbe álló nádszálak közé odaszövi a fészkét. Akkor aztán jöhet a szél, bőghet a vihar, a zöld nád nem törik, és a legnagyobb orkánban is csak ringatja a fészket.
Igen, Kele most érezte először otthon magát, a Törvény és a gólyák szokása szerint. Eddig ő idegen volt itt, de megérkeztek már a többiek is, és most már nem idegen.
A tavaszi, langyos szél játékosan szaladt végig a patakparton, felkapta éa leejtette a hullámzó rét zsongását. Felkapta és leejtette a bíbicek fehér-fekete csapongását, hintázó kiáltását, és megpihent a nádban, ahol most csend lett egyszerre, mert a nádas felett súlytalanul imbolygott egy rétihéja. Könnyed ténfergése céltalannak látszott és önfeledt sütkérezésnek, ám bagolyfejét ide-oda forgatta, s a sarjadó nád egy libbenése se kerülte ki figyelmét. A héja egyébként nászúton volt, de a szerelem csak a szívét töltötte meg, a begyét nem, ez okból párjával együtt szorgalmasan vadászott, nehogy az éhség karma szívüket is üressé tegye.
A nádas felett azonban meddő volt a séta és teljesen hiábavaló.Fiókák még nincsenek, a fészkek üresek, az anyamadarak pedig sehogyse állnak kötélnek. Repülő madarat a rétihéja megfogni nem tud, de jeles madárfiókgyilkos és szakavatott fészekrabló. A fiókákat megeszi, a tojásokat kiissza, ezért utálják a nádi népek, és elhallgatnak, ahol árnyéka végigszáll a vízen.
Most is.
Kele odanéz, és tudja miről van szó. Látja már a másik héját is, és tudja, miért hagyták ott a nádast, és miért repülnek az aprófűvű, távoli domboldal felé. A nádas még üres, de a domboldalon Cin könnyelműsködik néha, fészket épít, s a fészekhez száraz fű kell. Megjelent már Pi is, az ürge, aki néha két lábra áll, mert kíváncsi.
A domboldalon csak úgy csurog a fény, s megmelegedett a levegő. A héják most itt imbolyognak, de itt szitál a vércse is, és lecsap néha, mint a zuhanó kő, egérre, bogárra. A héjákkal nem törődik. Csavargó népség, úgyis elmennek, de az ő fészke itt van a nyárfán, a dombtetőn, ahol kolomp kondul ilyenkor már, mintha a nyár elé harangozna az álmos kis harang. Néha vakkant a puli, és nézi a juhászt, hogy parancsol-e valamit, de a juhász csak áll, botjára támaszkodva hallgat, mintha látná a láthatatlant, és ebbe a csendbe lágy tavaszi kiáltással dobol bele a búbosbanka.
- Hu-pu-pu, hu-pu-pu...
Ruhája ékes, fején gyönyörű bóbita, de mást nem tud.
- Hu-pu-pu, hu-pu-pu...
Ez a kiáltás mindig közel van, és mindig távol. Egyszerre szól a földön és a levegőben, rászáll a csendre és csenddé lesz, nincs benne semmi, mégis virágos szomorúság marad utána, mert mindenki tudja, hogy ha elhallgat: ledobja szűzi koszorúját a Tavasz, elnehezedik, megbarnul, és tarka, nagy köténye alatt dús anyaságát takargatja a Nyár.