Amint megy, mendegél egy rengeteg erdőn keresztül, meglát egy szép fehér szarvast. Lekapja válláról a nyilát, megcélozza a szarvast, de az megszólal:
- Ne lőj meg, királyfi! Nem vagyok én szarvas, a tündérkirályné változtatott azzá, mert szebb voltam, mint az ő leánya. De ha valaki feleségül venne, ismét leánnyá változnám.Mondja a királyfi:
- Hát csak gyere ide! Ha csakugyan úgy van, amint mondod, szebb vagy a tündérkirályné leányánál, feleségül veszlek.
A fehér szarvas erre megrázkódott, s egyszeriben olyan szép leány lett belőle, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem.Hazaviszi a király a szép leányt, papot hívat, megesküsznek. Hét hónapig tartott a lakodalom, aztán éltek nagy békességben, mint két gerlicemadár.Hanem egyszer mi történt, mi nem, a királynak háborúba kellett mennie, s a feleségét rábízta az ő vén dajkájára, aki huncut boszorkány volt, de a király arról nem tudott semmit.Hát halljatok ide, mi történt!
Az történt, hogy míg a király odavolt a háborúban, az isten hat fiúval s egy leánnyal áldotta meg a királynét. De a vén boszorkány, még mielőtt a királyné láthatta volna gyermekeit, ellopta azokat, s hét kutyakölyket tett helyükbe.
Volt a vén boszorkánynak egy istentelen rossz fia, annak a kezére adta a hét gyermeket. Kiküldte vele az erdőbe, hogy ott ölje meg őket. De mikor a legény a gyermekeket letette a földre, s kihúzta a kardját, hogy megölje, a gyermekek olyan édesen mosolyogtak rája, hogy még ennek az istentelen legénynek is megesett a szíve rajtuk, s nem volt lelke, hogy megölje őket!
Hazament a legény, s azt mondta az anyjának, hogy megölte a gyermekeket.
Lakott ebben az erdőben egy öreg remete, az megtalálta a hét gyermeket, fölszedte a köpenyegébe, s bevitte a kalibájába. Ott szépen lefektette egymás mellé, s jött mindjárt egy fehér szarvastehén, az megszoptatta a gyermekeket, s három esztendeig odajárt minden nap, minden éjjel a szarvastehén, szép sorjában a gyermekeket szoptatta. Mikor aztán akkorára nőttek, elbúcsúzott tőlük, s eltűnt a sűrű rengeteg erdőben.
Telt-múlt az idő. A gyermekek már hétesztendősek voltak, s honnét, honnét nem, a vén boszorkány megtudta, hogy élnek. Volt a boszorkánynak egy leánya. Most azt küldötte ki az erdőbe, s meghagyta neki, hogy ölje meg a gyermekeket, s vegye le nyakukról az ezüstláncot. Mert hogy szavamat össze ne keverjem, mikor a gyerekeket elküldötte a fiával, egy-egy ezüstláncot akasztott mindegyiknek a nyakába.
Kimegy a leány az erdőbe, s hát amint megy, éppen akkor fürdik egy tóban a hat fiú közül öt, s a leányka. Nézi, nézi a leány a gyermekeket, de ennek sem volt lelke, hogy megölje őket, olyan szépek, olyan kedvesek voltak. De a nyakukról levette az ezüstláncot, hazament az anyjához, s azt hazudta, hogy megölte a gyermekeket.Hát ahogy levette az ezüstláncot a gyermekek nyakáról, csak hallgassatok ide, mi történt! Mind a hat gyermek egyszeriben hattyúvá változott.
A legidősebb királyfi odavolt a faluban a remetével, s mikor visszajöttek, keresték mindenfelé a gyermekeket, kiabálták a nevüket, de nem találták sehol. Mennek a tóhoz, hát ott úszkál hat hattyú, tátogatják a szájukat, mintha akarnák mondani: látod, látod, mivé lettünk - s hullott a könny a szemükből.
Eközben a király hazajött a háborúból, s mondják nagy búsan, hogy mi nagy szerencsétlenség történt: gyermek helyett kutyakölykökkel verte meg az Isten. Hej, istenem, megszomorodott a király! Nem tudta, mit csináljon. Az egyik azt mondta, hogy a királyné ártatlan, a másik azt mondta, hogy bizony nem ártatlan. Az egyik azt mondta, hogy a királynét elevenen kell elégetni, a másik azt tanácsolta, elég lesz, ha tömlöcbe vetik.
Fájt a király szíve, majd meghasadt, de addig beszéltek a fülébe, hogy a királynét tömlöcbe vettette.Telt-múlt az idő, eltelt húsz esztendő. Akkor az öreg remete elmondta a legidősebb királyfinak, hogy az erdőben mint találta meg. Hogy királynak a fia, s hogy mi történt az édesanyjával.
Nem volt maradása a királyfinak, indult a hazájába. Éppen akkor ért a király udvarába, amikor a király kihirdettette, hogy akar-e valaki megverekedni ezzel s ezzel a herceggel, aki most is azt állítja, hogy a királyné bűnös volt.
Hiszen hirdethette ország-világszerte, egy vitéz sem húzott kardot a királyné mellett. Ment a királyfi, s jelentette, hogy ő megverekszik életre-halálra. Először kardra mentek, de csak egyszer csaptak össze, mind a kettőnek a kardja kettétört. Aztán mentek buzogányra, s a királyfi úgy fejbe vágta az ármányos herceget, hogy gonosz lelke mindjárt kirepült.
A királyfi egyszeriben ment a király színe elé, s elémondott mindent, ahogy történt. Mutatta nyakán az ezüstláncot. Hogy ilyen lánc volt a többi testvérének is a nyakán. De mikor elvették, hattyúvá változtak, s vissza sem változnak igaz képükre, míg az ezüstláncokat elé nem kerítik, s a nyakukra vissza nem teszik.
Hej, uramistenem, örült a király! De szörnyű haragra is lobbant. Megfogatta a vén boszorkányt, eléadatta az ezüstláncokat, akkor aztán a testét kétfelé vágatta, s a vár kapujára kiszegeztette.Azalatt kihozták a tömlöcből a királynét, s elhozatták az erdőből az öreg remetét is. Aztán indultak mind az erdőbe ahhoz a tóhoz, ahol a hat hattyú szomorkodott.
Hát amint odaérkeznek a tóhoz, úsznak a hattyúk feléje nagy örömmel. Kinyújtják a nyakukat, hogy tegyék rá az ezüstláncot. S uramteremtőm, akkor veszik észre, mikor ötnek a nyakára tették a láncot, hogy a hatodik lánc hiányzik. A legkisebbnek, aki fiú volt, nem jutott lánc. A többi négy fiú s a leány visszaváltozott igaz képire.
De lett erre nagy, erős szomorúság. Kérdik ettől is, attól is, vajon hová lett a hatodik ezüstlánc. Eléáll egy inas, s jelenti:
- Abból a vén boszorkány ezüstpoharat csináltatott.
A hattyúnak maradott királyfi nagy búsan visszaúszott a tó közepébe. A király s a királyné a többi gyermekével keserves sírás közt visszament a palotába. Keresték mindenütt az ezüstpoharat, tűvé tették a palota minden zegét-zugát, de nem találták. A királykisasszony mindennap kiment a tóhoz, mert ő legjobban sajnálta a testvérét, s egyszer mit gondolt, mit nem, kiakasztotta a nyakából az ezüstláncot, a hattyúnak a nyakába akasztotta, s abban a szempillantásban hattyúvá lett a királykisasszony, a testvére pedig visszaváltozott igazi képére.
Mondja a királyfi a hattyúvá lett királykisasszonynak:
- Köszönöm, hogy megváltottál. Ne félj, nem hagylak soká hattyú képében.Volt a tó partján kikötve egy csónak, abba beleült a királyfi, s kérte a hattyú királykisasszonyt, hogy húzza el a tónak a túlsó partjára. Ott van egy vár, abban lakik egy királykisasszony. Az lesz az ő felesége, vagy senki ezen a világon.
A királyfinak volt egy aranypántlikája, azt a csónakhoz kötötte, a hattyú királykisasszony a szájába fogta az aranypántlikát, úgy húzta a testvérét, Hattyú vitézt. Szépen odahúzta hattyú királykisasszony a tó túlsó partjára Hattyú vitézt, s hát éppen akkor érkezett a vár udvarába, amikor tele volt az udvar királyfiakkal, hercegekkel, hogy megvívjanak a királykisasszonyért.
Volt egy közöttük, aki mindenkit legyőzött, s éppen szólani akart a király, hogy neki adja a leányát, amikor megpillantotta Hattyú vitézt, s mondta:
- Várjatok egy keveset, imhol jön egy vitéz.
Kiáll Hattyú vitéz azzal a híres vitézzel, összevágnak, hogy ég-föld megrendül belé. Viaskodnak egy órát, kettőt, s az lett a vége, hogy fűbe harapott az a híres vitéz.
Mindjárt megtartják a lakodalmat, s ott marad Hattyú vitéz a várban. Eltelik egy esztendő, eltelik kettő, már egy szép kicsi fiuk is volt. Akkor elkezdenek suttogni az udvarbeliek, hogy azt sem tudják, ki fia-borja ez a Hattyú vitéz. Hátha valami ágrólszakadt jövevény. Addig súgnak-búgnak, addig beszélnek, hogy a felesége is megszólítja Hattyú vitézt.
- Ugyan bizony, lelkem, uram, nem mondanád meg, honnét, miféle országból hozott téged a hattyú azon a csónakon?
Sírva fakadt Hattyú vitéz, s mondta a feleségének:
- Jaj, lelkem, feleségem, miért kérded ezt tőlem? Most már nekem nincs itt maradásom. Te özvegyen maradsz, kicsi fiam árván. El kell mennem, s a jó Isten tudja, térek-e még vissza.Hiába sírt-rítt az asszony, elbúcsúzott Hattyú vitéz, keserves sírás közt otthagyta feleségét, kicsi fiát, ment a tóhoz. A hattyú királykisasszony szépen odahúzta a csónakot a tó partjára, beleült Hattyú vitéz, vitte a csónakot szép csöndesen, s meg sem állott, meg sem pihent, míg a tónak a túlsó partjára nem ért.
Hazamegy a királyfi, de lett, istenem, nagy öröm, hogy ím a hatodik fiú is megkerült. Mindjárt mentek együtt a királykisasszonyért - mert közbe legyen mondva -, megtalálták az ezüstpoharat. Ezüstpohárból láncot verettek, a hattyú királykisasszonynak nyakába akasztották, s ím, az is visszaváltozott igazi képére.
No de a királyfinak sem volt maradása otthon. Ment a felesége s a kicsi fia után. Vele ment háromszáz lovaslegény: úgy vágtattak be a várba. Most bezzeg nem mondta senki, hogy ágrólszakadt jövevény. De örült az asszony is, hogy az ura igazi királysarjadék, s csaptak nagy vendégséget. Hét nap s hét éjjel muzsikált a banda, akkor aztán felkerekedtek gyerekestül, mindenestül, s mentek Hattyú vitéz hazájába.
No, éppen jókor jöttek a király udvarába. Ott már állott a lakodalom. Egyszerre volt a lakodalma az öt fiúnak s a leánynak. Újra megtartották Hattyú vitéz lakodalmát is. Hencidától Boncidáig folyt a bor s a pálinka. Még a sánták is járták, ahogy tudták. Tán még ma is járják.
De lett erre nagy, erős szomorúság. Kérdik ettől is, attól is, vajon hová lett a hatodik ezüstlánc. Eléáll egy inas, s jelenti:
- Abból a vén boszorkány ezüstpoharat csináltatott.
A hattyúnak maradott királyfi nagy búsan visszaúszott a tó közepébe. A király s a királyné a többi gyermekével keserves sírás közt visszament a palotába. Keresték mindenütt az ezüstpoharat, tűvé tették a palota minden zegét-zugát, de nem találták. A királykisasszony mindennap kiment a tóhoz, mert ő legjobban sajnálta a testvérét, s egyszer mit gondolt, mit nem, kiakasztotta a nyakából az ezüstláncot, a hattyúnak a nyakába akasztotta, s abban a szempillantásban hattyúvá lett a királykisasszony, a testvére pedig visszaváltozott igazi képére.
Mondja a királyfi a hattyúvá lett királykisasszonynak:
- Köszönöm, hogy megváltottál. Ne félj, nem hagylak soká hattyú képében.Volt a tó partján kikötve egy csónak, abba beleült a királyfi, s kérte a hattyú királykisasszonyt, hogy húzza el a tónak a túlsó partjára. Ott van egy vár, abban lakik egy királykisasszony. Az lesz az ő felesége, vagy senki ezen a világon.
A királyfinak volt egy aranypántlikája, azt a csónakhoz kötötte, a hattyú királykisasszony a szájába fogta az aranypántlikát, úgy húzta a testvérét, Hattyú vitézt. Szépen odahúzta hattyú királykisasszony a tó túlsó partjára Hattyú vitézt, s hát éppen akkor érkezett a vár udvarába, amikor tele volt az udvar királyfiakkal, hercegekkel, hogy megvívjanak a királykisasszonyért.
Volt egy közöttük, aki mindenkit legyőzött, s éppen szólani akart a király, hogy neki adja a leányát, amikor megpillantotta Hattyú vitézt, s mondta:
- Várjatok egy keveset, imhol jön egy vitéz.
Kiáll Hattyú vitéz azzal a híres vitézzel, összevágnak, hogy ég-föld megrendül belé. Viaskodnak egy órát, kettőt, s az lett a vége, hogy fűbe harapott az a híres vitéz.
Mindjárt megtartják a lakodalmat, s ott marad Hattyú vitéz a várban. Eltelik egy esztendő, eltelik kettő, már egy szép kicsi fiuk is volt. Akkor elkezdenek suttogni az udvarbeliek, hogy azt sem tudják, ki fia-borja ez a Hattyú vitéz. Hátha valami ágrólszakadt jövevény. Addig súgnak-búgnak, addig beszélnek, hogy a felesége is megszólítja Hattyú vitézt.
- Ugyan bizony, lelkem, uram, nem mondanád meg, honnét, miféle országból hozott téged a hattyú azon a csónakon?
Sírva fakadt Hattyú vitéz, s mondta a feleségének:
- Jaj, lelkem, feleségem, miért kérded ezt tőlem? Most már nekem nincs itt maradásom. Te özvegyen maradsz, kicsi fiam árván. El kell mennem, s a jó Isten tudja, térek-e még vissza.Hiába sírt-rítt az asszony, elbúcsúzott Hattyú vitéz, keserves sírás közt otthagyta feleségét, kicsi fiát, ment a tóhoz. A hattyú királykisasszony szépen odahúzta a csónakot a tó partjára, beleült Hattyú vitéz, vitte a csónakot szép csöndesen, s meg sem állott, meg sem pihent, míg a tónak a túlsó partjára nem ért.
Hazamegy a királyfi, de lett, istenem, nagy öröm, hogy ím a hatodik fiú is megkerült. Mindjárt mentek együtt a királykisasszonyért - mert közbe legyen mondva -, megtalálták az ezüstpoharat. Ezüstpohárból láncot verettek, a hattyú királykisasszonynak nyakába akasztották, s ím, az is visszaváltozott igazi képére.
No de a királyfinak sem volt maradása otthon. Ment a felesége s a kicsi fia után. Vele ment háromszáz lovaslegény: úgy vágtattak be a várba. Most bezzeg nem mondta senki, hogy ágrólszakadt jövevény. De örült az asszony is, hogy az ura igazi királysarjadék, s csaptak nagy vendégséget. Hét nap s hét éjjel muzsikált a banda, akkor aztán felkerekedtek gyerekestül, mindenestül, s mentek Hattyú vitéz hazájába.
No, éppen jókor jöttek a király udvarába. Ott már állott a lakodalom. Egyszerre volt a lakodalma az öt fiúnak s a leánynak. Újra megtartották Hattyú vitéz lakodalmát is. Hencidától Boncidáig folyt a bor s a pálinka. Még a sánták is járták, ahogy tudták. Tán még ma is járják.
Aki nem hiszi, járjon utána.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése