Hej, gesztenye úrfi
Bundácskádból bújj ki!
Ugorj le a fáról
Érkezésed várom.
Nini, itt van, koppan
Fáról földre pottyan
Futok zsebre dugni
Jöjj, gesztenye úrfi!
Készíts te is gesztenye bábokat!
2010. szeptember 23., csütörtök
Weöres Sándor: Gesztenye úrfi
Hej, gesztenye úrfi
Bundácskádból bújj ki!
Ugorj le a fáról
Érkezésed várom.
Nini, itt van, koppan
Fáról földre pottyan
Futok zsebre dugni
Jöjj, gesztenye úrfi!
Szalai Borbála: A makk
Miért hord a
makk kalapot?
Tudod-e ?
Biztos azért,
hogy ne fázzék
a feje!
Nem ám! Hiszen
ha a meleg
rekkenő-
feje búbján
akkor is van
fejfedő.
Naptól, széltől
jól védi a
kiskalap-
azért olyan
egészséges,
mint a makk!
makk kalapot?
Tudod-e ?
Biztos azért,
hogy ne fázzék
a feje!
Nem ám! Hiszen
ha a meleg
rekkenő-
feje búbján
akkor is van
fejfedő.
Naptól, széltől
jól védi a
kiskalap-
azért olyan
egészséges,
mint a makk!
Szabó Lőrinc: A szél meg a nap
Licskes-lucskos öreg bácsi,
Hujj, hujj én a szél vagyok!
Kék udvarban seprűjével
Megkergette a napot.
Szél mondta: Hujj, hujj, hujj!
Nap mondta:bujj, bujj, bujj!
Szél kergette,
utolérte,
jól megverte a napot;
megkergette,
utolérte,
jól megverte,
összetörte,
kék udvarból kiseperte,
kendőjébe bekötötte,
mondjátok meg: hová tette?
Zsebre tette a napot.
Zsebre tette? Zsebre ő!
Azért van most rossz idő.
Hujj, hujj én a szél vagyok!
Kék udvarban seprűjével
Megkergette a napot.
Szél mondta: Hujj, hujj, hujj!
Nap mondta:bujj, bujj, bujj!
Szél kergette,
utolérte,
jól megverte a napot;
megkergette,
utolérte,
jól megverte,
összetörte,
kék udvarból kiseperte,
kendőjébe bekötötte,
mondjátok meg: hová tette?
Zsebre tette a napot.
Zsebre tette? Zsebre ő!
Azért van most rossz idő.
Gyulai Pál: A szél meg a nap
A szél és a nap
Egykor régen szél urfival
Fogadott az öreg nap:
Egy vándor köpenyét melyik
Lophatná le hamarabb.
Jött a szél s magát fölfúván
Zúgott-búgott; mint csak tudta,
A köpenyt úgy húzta, fútta.
Hát a vándor mit csinál?
Elébb ugyan félelmében
Ijedten kap fűhöz-fához,
De a köpenyt majd a vállhoz
Szorítgatja s odébb áll.
Mosolyog az öreg nap,
S hő sugárral, fényes-szépen
Megindul a tiszta égen.
Hát a vándor mit csinál?
Lassabban megy, meg is izzad,
A meleget alig állja,
Majd a köpenyt földhöz vágja,
S hogy pihenjen rajt', megáll.
Egykor régen így nyeré meg
Szél urfit az öreg nap;
Többet ésszel, mint erővel,
Igy közel, úgy hamarabb.
Egykor régen szél urfival
Fogadott az öreg nap:
Egy vándor köpenyét melyik
Lophatná le hamarabb.
Jött a szél s magát fölfúván
Zúgott-búgott; mint csak tudta,
A köpenyt úgy húzta, fútta.
Hát a vándor mit csinál?
Elébb ugyan félelmében
Ijedten kap fűhöz-fához,
De a köpenyt majd a vállhoz
Szorítgatja s odébb áll.
Mosolyog az öreg nap,
S hő sugárral, fényes-szépen
Megindul a tiszta égen.
Hát a vándor mit csinál?
Lassabban megy, meg is izzad,
A meleget alig állja,
Majd a köpenyt földhöz vágja,
S hogy pihenjen rajt', megáll.
Egykor régen így nyeré meg
Szél urfit az öreg nap;
Többet ésszel, mint erővel,
Igy közel, úgy hamarabb.
Tordon Ákos: Kis őszi vers
Csiga–biga, kisbogár,
Jön az ősz, megy a nyár.
Hűvös eső permetez,
Házatokon nincs eresz!
Csiga–biga, kisbogár,
Fagyos lett már a határ.
Fütyül a szél, hulla hó,
Házatokon nincs ajtó!
A kis csiga nem beszél,
Bogárka sem döngicsél,
Búvik földbe, fa odvába,
Levéldunnát vesz magára.
Szervusz világ!-
Azt se mondja,
Úgy elalszik,
Mint a bunda
Jön az ősz, megy a nyár.
Hűvös eső permetez,
Házatokon nincs eresz!
Csiga–biga, kisbogár,
Fagyos lett már a határ.
Fütyül a szél, hulla hó,
Házatokon nincs ajtó!
A kis csiga nem beszél,
Bogárka sem döngicsél,
Búvik földbe, fa odvába,
Levéldunnát vesz magára.
Szervusz világ!-
Azt se mondja,
Úgy elalszik,
Mint a bunda
Csoóri Sándor: Dióbél bácsi
Ki lakik a dióhéjban?
Nem lakhat ott bárki,
Csak Dióbél bácsi.
Ha rácsapsz a dióhéjra
Kinyílik a csontkapuja
És cammogva előmászik
Vén Dióbél bácsi-
Csak a szádat
Tátsd ki!
A tücsök és a hangya
Lafontaine nyomán
A tücsök egész nyáron hegedült, húzta a talpalávalót, vidám volt. A hangya pedig dolgozott, izzadt, gyűjtötte a magokat télire. Aztán elérkezett az ősz, jöttek a hideg napok. A tücsök fázott, megéhezett. Bekopogott a hangyához, és kérte:
– Hangya barátom! Nyáron te is hallgattad az én hegedűszómat, adjál, kérlek, egy kis elemózsiát.
De a hangya így felelt neki: – Tücsök, komám, nyáron kellett volna erre gondolnod! Lusta voltál, egész nyáron csak buliztál, hegedültél, mialatt én dolgoztam, gyűjtöttem a magokat. Most majd meglátjuk, át fogod-e muzsikálni ilyen könnyedén a telet is?– és becsukta az ajtót.
A tücsök így hoppon maradt, csak ült a mezőn, nézett egy deresedő fűszálat, majd mélyet sóhajtott, felhangolta a hegedűjét, és játszani kezdett rajta. A „Milyen semmirekellő pernahajder vagyok én…” kezdetű dalt játszotta, aminek így szól a refrénje: „Hej, Uram, Istenem, csinálj már valamit!”
A mezők Ura meghallotta a didergéssel tarkított énekszót, letekintett a deres fűszálak között hegedülő tücsökre, és arra küldte a katicabogarat. A katicabogár odamászott a ciripelő muzsikushoz és megszólította:
– Térj be hozzám hegedülni! Ott a kis lyukban, ahol élek, akad némi elemózsia, de olyan hideg uralkodik, hogy csak fázom és unatkozom magamban. Játssz nekem valami vérpezsdítőt!
A tücsök fogta a vonót, a hegedűt, ment a katicával, beült a kis házba, és játszani kezdett. Nem fűtött a katica, mert a bogarak nem nagyon fűtenek télen, a tücsök hegedűszavára mégis valami meleg költözött a kis lyukba. A katica már nem fázott annyira, jólesően kinyújtotta elgémberedett lábait. Még a pöttyök sem zsugorodtak úgy össze a hátpáncélján. Hálásan így szólt:
– Tücsök, barátom, köszönöm szépen a játékot. Itt van némi eleség, eszegessél bátran!
A tücsök nekilátott, s aznapra jó kedve kerekedett. Másnap azonban megint ott didergett szegény a fűszál tövében. Akkor pedig a bodobács tévedt arra. Az is megszólította:
– Hé, tücsök koma, gyere velem, hegedülj egy kicsit nekem, mert megvesz az isten hidege!
És ez így ment napról-napra. Jött a rózsabogár, a krumplibogár, a svábbogár. Mindenféle bogár meghívta a tücsköt egy-egy napra, ő pedig hegedült nekik, fölengedett a fagy az odvaikban, ők meg hálából, ami szűkös falatjuk volt, megosztották vele.
A hangya odabent, a nagy búzahalmok közül hallgatta, hogy a tücsök éli világát kint a mezőn, és még mindig hegedül, s eljutott hozzá a hír, hogy a szomszédai mind el-elhívják őt magukhoz; s magában ezt gondolta:
– Tegyenek csak úgy, ahogy a kedvük tartja! Tartsák csak jól azt a mihasznát! Nekem nincs elosztogatni való élelmem, ami van, azt meg magam is meg bírom enni tavaszig. Jól elvagyok itt, nincs szükségem semmirekellők társaságára. – Magának se merte tán bevallani, hogy azért didergett s unatkozott egy kicsit ott a hangyaodúban.
Abban az évben nagyon sokáig tartott a tél. Húzódott, húzódott, még mindig fagyok voltak, hómező takarta a világot. A tücsök egyik nap keservesen felsóhajtott: – Mezők Ura, tücskök, bogarak Ura, mikor jön már el a tavasz? Jóból is megárt a sok, hát még a télből!
És ekkor mintha valami hangot, vagy különös zenét hallott volna. Süvített a szél a mező felett, és ebbe a szélsüvítésbe mintha távoli muzsika hangjai lettek volna beleszőve. A tücsök fülelt, és megpróbálta saját hegedűjén eljátszani ezeket a hangokat. Végül egész derék kis zenemű kerekedett ki belőle.
Így amikor jött a katica, büszkén azzal fogadta:
– Katica, figyelj, van egy új művem, meghallgatod?
– Csupa fül vagyok – felelte a másik.
Beült a katicához, és eljátszotta.
Amikor véget ért a hegedűszó, csak ültek néhány percen át, hallgattak.
-- Ez nagyon szívhez szóló volt – törte meg végül a csöndet a házigazda. Kimentek a házból, és azt látták, hogy a ház körül eltűnt a hó, kinyíltak a hóvirágok, és kisütött a nap.
Másnap a bodobácshoz ment a tücsök, nála is eljátszotta az új szerzeményét, és ott, a bodobács háza körül is eltűnt a hó, sütött a nap, kidugták a fejüket a hóvirágok.
A bogarak között gyorsan elterjedt a hír, hogy a tücsök milyen nagyszerű kikeletcsalogató zenét szerzett. Hívta őt a krumplibogár, a rózsabogár; még a vakondhoz is elment muzsikálni, bár az azért veszélyes dolog volt egy kicsit, de a vakond is nagyon vágyott már a tavaszra. Így lassacskán az egész mezőn elolvadt a hó, meleg lett, virágok illatoztak. Egyedül a hangya vára körül borított még mindent a dér meg a zúzmara.
A hangya egyre többet bosszankodott odabent, hogy mikor lesz már vége ennek a télnek, fogyóban a búzamag gyűjtemény, már csak néhány hétig tart. Ezek pedig odafönt már zenélnek, táncolnak, csupa mihaszna és semmirekellő népség.
És akkor, amikor már vagy egy hónapja az egész mezőn tavasz volt, csak a hangya vára körül ülte meg a fűszálakat a dér, a bogarak kitaláltak valamit.
– Látogassuk meg a hangyát zord magányában, és adjunk neki szerenádot.
Egyik este odalopakodtak. Odalopakodott a katica, s mind a többi bogár. A tücsök rázendített, és eljátszotta a tavaszhívó nótát. S végre ott, a hangya vára körül is olvadni kezdett, zöld fűszálak bújtak elő a földből. Másnap a hangya kiment, körülnézett: – Na végre, beköszöntött a tavasz. Kezdhetem újra a gyűjtőmunkát – morogta a csápjai alatt.
El is indult, gyűjtötte a magokat, és rosszallóan ingatta a fejét, hogy a többi bogár már megint csak a tücsök hegedűszavát hallgatja.
A tücsök egész nyáron hegedült, húzta a talpalávalót, vidám volt. A hangya pedig dolgozott, izzadt, gyűjtötte a magokat télire. Aztán elérkezett az ősz, jöttek a hideg napok. A tücsök fázott, megéhezett. Bekopogott a hangyához, és kérte:
– Hangya barátom! Nyáron te is hallgattad az én hegedűszómat, adjál, kérlek, egy kis elemózsiát.
De a hangya így felelt neki: – Tücsök, komám, nyáron kellett volna erre gondolnod! Lusta voltál, egész nyáron csak buliztál, hegedültél, mialatt én dolgoztam, gyűjtöttem a magokat. Most majd meglátjuk, át fogod-e muzsikálni ilyen könnyedén a telet is?– és becsukta az ajtót.
A tücsök így hoppon maradt, csak ült a mezőn, nézett egy deresedő fűszálat, majd mélyet sóhajtott, felhangolta a hegedűjét, és játszani kezdett rajta. A „Milyen semmirekellő pernahajder vagyok én…” kezdetű dalt játszotta, aminek így szól a refrénje: „Hej, Uram, Istenem, csinálj már valamit!”
A mezők Ura meghallotta a didergéssel tarkított énekszót, letekintett a deres fűszálak között hegedülő tücsökre, és arra küldte a katicabogarat. A katicabogár odamászott a ciripelő muzsikushoz és megszólította:
– Térj be hozzám hegedülni! Ott a kis lyukban, ahol élek, akad némi elemózsia, de olyan hideg uralkodik, hogy csak fázom és unatkozom magamban. Játssz nekem valami vérpezsdítőt!
A tücsök fogta a vonót, a hegedűt, ment a katicával, beült a kis házba, és játszani kezdett. Nem fűtött a katica, mert a bogarak nem nagyon fűtenek télen, a tücsök hegedűszavára mégis valami meleg költözött a kis lyukba. A katica már nem fázott annyira, jólesően kinyújtotta elgémberedett lábait. Még a pöttyök sem zsugorodtak úgy össze a hátpáncélján. Hálásan így szólt:
– Tücsök, barátom, köszönöm szépen a játékot. Itt van némi eleség, eszegessél bátran!
A tücsök nekilátott, s aznapra jó kedve kerekedett. Másnap azonban megint ott didergett szegény a fűszál tövében. Akkor pedig a bodobács tévedt arra. Az is megszólította:
– Hé, tücsök koma, gyere velem, hegedülj egy kicsit nekem, mert megvesz az isten hidege!
És ez így ment napról-napra. Jött a rózsabogár, a krumplibogár, a svábbogár. Mindenféle bogár meghívta a tücsköt egy-egy napra, ő pedig hegedült nekik, fölengedett a fagy az odvaikban, ők meg hálából, ami szűkös falatjuk volt, megosztották vele.
A hangya odabent, a nagy búzahalmok közül hallgatta, hogy a tücsök éli világát kint a mezőn, és még mindig hegedül, s eljutott hozzá a hír, hogy a szomszédai mind el-elhívják őt magukhoz; s magában ezt gondolta:
– Tegyenek csak úgy, ahogy a kedvük tartja! Tartsák csak jól azt a mihasznát! Nekem nincs elosztogatni való élelmem, ami van, azt meg magam is meg bírom enni tavaszig. Jól elvagyok itt, nincs szükségem semmirekellők társaságára. – Magának se merte tán bevallani, hogy azért didergett s unatkozott egy kicsit ott a hangyaodúban.
Abban az évben nagyon sokáig tartott a tél. Húzódott, húzódott, még mindig fagyok voltak, hómező takarta a világot. A tücsök egyik nap keservesen felsóhajtott: – Mezők Ura, tücskök, bogarak Ura, mikor jön már el a tavasz? Jóból is megárt a sok, hát még a télből!
És ekkor mintha valami hangot, vagy különös zenét hallott volna. Süvített a szél a mező felett, és ebbe a szélsüvítésbe mintha távoli muzsika hangjai lettek volna beleszőve. A tücsök fülelt, és megpróbálta saját hegedűjén eljátszani ezeket a hangokat. Végül egész derék kis zenemű kerekedett ki belőle.
Így amikor jött a katica, büszkén azzal fogadta:
– Katica, figyelj, van egy új művem, meghallgatod?
– Csupa fül vagyok – felelte a másik.
Beült a katicához, és eljátszotta.
Amikor véget ért a hegedűszó, csak ültek néhány percen át, hallgattak.
-- Ez nagyon szívhez szóló volt – törte meg végül a csöndet a házigazda. Kimentek a házból, és azt látták, hogy a ház körül eltűnt a hó, kinyíltak a hóvirágok, és kisütött a nap.
Másnap a bodobácshoz ment a tücsök, nála is eljátszotta az új szerzeményét, és ott, a bodobács háza körül is eltűnt a hó, sütött a nap, kidugták a fejüket a hóvirágok.
A bogarak között gyorsan elterjedt a hír, hogy a tücsök milyen nagyszerű kikeletcsalogató zenét szerzett. Hívta őt a krumplibogár, a rózsabogár; még a vakondhoz is elment muzsikálni, bár az azért veszélyes dolog volt egy kicsit, de a vakond is nagyon vágyott már a tavaszra. Így lassacskán az egész mezőn elolvadt a hó, meleg lett, virágok illatoztak. Egyedül a hangya vára körül borított még mindent a dér meg a zúzmara.
A hangya egyre többet bosszankodott odabent, hogy mikor lesz már vége ennek a télnek, fogyóban a búzamag gyűjtemény, már csak néhány hétig tart. Ezek pedig odafönt már zenélnek, táncolnak, csupa mihaszna és semmirekellő népség.
És akkor, amikor már vagy egy hónapja az egész mezőn tavasz volt, csak a hangya vára körül ülte meg a fűszálakat a dér, a bogarak kitaláltak valamit.
– Látogassuk meg a hangyát zord magányában, és adjunk neki szerenádot.
Egyik este odalopakodtak. Odalopakodott a katica, s mind a többi bogár. A tücsök rázendített, és eljátszotta a tavaszhívó nótát. S végre ott, a hangya vára körül is olvadni kezdett, zöld fűszálak bújtak elő a földből. Másnap a hangya kiment, körülnézett: – Na végre, beköszöntött a tavasz. Kezdhetem újra a gyűjtőmunkát – morogta a csápjai alatt.
El is indult, gyűjtötte a magokat, és rosszallóan ingatta a fejét, hogy a többi bogár már megint csak a tücsök hegedűszavát hallgatja.
Csukás István: Őszi tücsök
Őszi tücsök hegedül,
cirr, cirr,
száll a réten át.
Őszi tücsök egyedül
hegedül,
keresne meleg szobát.
Hűvösek a reggelek,
cirr, cirr...
deret szór az ég.
Vadlúd, gólya elmentek,
nem szól a kelep
rég.
Viráglakó tündérek,
cirr, cirr...
nem táncolnak már.
Patakra se hajolnak,
holdfényben sem dalolnak,
elrepült a nyár!
Gombához dönti hátát,
cirr, cirr,
hegedülget a tücsök,
felszedték a szamócát,
csak hallgatja e nótát
a tors, az ág, a nád,
a bürök.
Jó volt, míg a búza közt,
cirr, cirr,
ugrándozott a tücsök,
csúfolta az egeret
meg a sánta verebet,
varjút, mókust, gyereket...
Jó volt, míg a búza közt,
ugrándozott a tücsök!
Szól a tücsök-hegedü,
cirr, cirr,
száll a réten át.
Őszi tücsök egyedül
hegedül,
keresne meleg szobát.
Itt az ősz
Szeptember 22-e az északi féltekén az őszi napéjegyenlőség napja.
Ezen a napon a nappal és az éjszaka egyenlő hosszúságú a Föld minden pontján. A csillagászati ősz beköszönte után hamar hűvös időjárás köszönt ránk.
Napéjegyenlőségkor a nappal és az éjszaka hossza a Föld minden pontján egyenlő. Az északi félgömbön a tavaszi napéjegyenlőség (március 21.) a csillagászati tavasz, az őszi napéjegyenlőség (szeptember 22.) pedig az ősz kezdete.
Ezen a napon a nappal és az éjszaka egyenlő hosszúságú a Föld minden pontján. A csillagászati ősz beköszönte után hamar hűvös időjárás köszönt ránk.
Napéjegyenlőségkor a nappal és az éjszaka hossza a Föld minden pontján egyenlő. Az északi félgömbön a tavaszi napéjegyenlőség (március 21.) a csillagászati tavasz, az őszi napéjegyenlőség (szeptember 22.) pedig az ősz kezdete.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)
