Volt egyszer egy ember meg egy pipa.
Az embernek Zsendice volt a neve.
Zsendice nem szeretett semmit és senkit annyira a világon, mint a pipáját. Együtt jártak, együtt keltek, de legjobban szerettek együtt feküdni.
Derék, egészséges cseréppipa volt. Rézkalapot hordott a fején, és selyembojtot a derekán. Ha Zsendice megtömte dohánnyal, és lángot tartott rá, a pipa beszívta a lángot, és olyan gyönyörű füstmacskákat, füstkígyókat, füstsárkányokat és egyéb füstállatokat eregetett, hogy öröm volt nézni.
Zsendice nézte is. Egész nap heverészett a subáján, és eregette a füstmacskákat, füstkígyókat, füstsárkányokat a pipából.
Szegény ember volt különben ez a Zsendice. Nem volt egyebe, mint egy kis szalmafödelű háza, egy körtefája és egy subája.
Egyszer, amint a subáján pipázott, észrevette, hogy a subának szétszakadt egy helyen az öltése.
- Sebaj - szólott -, majd megvarrom.
Hanem mindig halasztotta a varrást a füstállatok miatt. A lyuk pedig nőtt. Egyik öltés a másik után szakadt. Utoljára szétmállott az egész suba.
Akkor Zsendice befeküdt a házába, a szalmaágyra, és ott pipázott.
Egyszer, amint egy füstsárkányt látott szépen szállani a padlás felé, észrevette, hogy az egyik gerenda le van ereszkedve.
- Sebaj - szólt -, majd megtámasztom.
De annyira elmerült a füstállatok nézegetésében, hogy a gerendatámasztásra nem jutott idő. Leereszkedett az egész padlás, megrogyott az egész ház.
Zsendice kiballagott a körtefája alá, és lehasalt a gyöpre.
- Ez jó fa - szólott -, a lombjai olyanok, mint a sátor, a körte pedig lehull a számba.
Ott eregette tovább a füstöt, és hol egyik oldalára fordult, hol a másikra.
Egyszer észrevette, hogy hernyók sétálnak a körtefán.
- A hernyó gonosz állat - szólott átkukucskálva egy füstkígyón, amely karika módra szállt az ég felé -, no de majd leszedem én azokat a hernyókat.
Egyik napról a másikra halasztotta a hernyószedést. A hernyók megszaporodtak, és megették virágjában a körtét.
Arra megy akkor a földesúr. Azt mondja Zsendicének:
- Szegény Zsendice, de kipusztultál mindenből. Gyere hozzám szántani, segíts magadon egy kis pénzzel.
Zsendice fejet bólintott erre. Bizony jó lesz. Köszönte a szívességet.
Hanem mielőtt munkába fogott volna, rágyújtott a pipára, és nézte, nézegette az égbe szálló füstmadarakat, füstkígyókat, füstsárkányokat és egyéb füstállatokat.
Ezalatt persze más ember ment a földesúrhoz. Elvégezte a szántást. El is tette a pénzt. Zsendice nem kapott semmit.
Akkor arra gondolt, hogy meg kellene házasodni.
Volt a faluban egy szép leány, akinek pénze is volt, háza is volt. Éppen jó lett volna feleségül Zsendicének.
Leült a ház elé, és ott a pipáját meggyújtva gondolkozott, hogyan kérje meg a leányt.
A pipa tömérdek füstállatot eregetett ki magából. Míg Zsendice ezeket nézte, más ember jött, és elvitte előle a leányt feleségül.
Zsendice a régi szegénységben maradt.
A földesúr újra megsajnálta Zsendicét, és így szólt hozzá:
- Gyere hozzám kukoricacsősznek. Nem lesz semmi dolgod, csak a kukorica körül kell sétálnod, hogy el ne hordják. Adok jó fizetést.
Zsendice elment csősznek.
Mindjárt az első reggelen, amint fölébredt, így szólt magában:
- Mielőtt kimennék körülnézni, elpipázok egy fél marok dohányt.
Azzal megtömte a pipáját, és gyönyörködött a füstállatokban, mint azelőtt szokta.
Persze ezalatt hordták a kukoricát. Az uraság észrevette. Elcsapta Zsendicét a csőszhivatalból.
Zsendice szegény ember maradt.
Akkor nagy szomorúságba esett. Leült a háza előtt az árokpartra, megtömte a pipáját, és nézte, nézte, hogyan szállanak az ég felé a csodálatosabbnál csodálatosabb füstállatok.
Addig-addig nézte, míg elaludt.
Azt álmodta, hogy egy nagy füstmadár száll ki a pipából, és nem oszlik szét a levegőben, hanem megáll előtte, szétterjeszti a két nagy fehér szárnyát, és így szól hozzá:
- Ülj a hátamra, Zsendice, elviszlek olyan országba, ahol nyakig úszol a tejben, térdig jársz a mézeskalácsban, kolbász hajlik rád a fűzfáról és farsangi fánkkal van kirakva az országút.
Tetszett ez a beszéd Zsendicének. Felült a füstmadár hátára, és szállott, szállott a hátán mérhetetlen magasságba, mérhetetlen messzeségbe.
Zsendice örömmel látta, hogy a füstmadár után repül az egész állatkaraván. A macskák, kígyók, sárkányok mind mennek egymás után kavarogva, röpködve a hátuk mögött.
Egyszer csak valami felhő tetejére értek. A füstmadár letette ott a hátáról. Köréje telepedett az egész állatkaraván.
- Nézz vissza a földre - szólt a füstmadár -, mert sohasem látod többé.
Zsendice visszanézett a földre, amely szédítő mélységben feküdt alatta.
Megismerte a faluját, a falujában a saját házát a körtefával együtt.
Hanem alig tudott hova lenni a nagy csodálkozástól, mikor magamagát pillantotta meg a körtefa alatt.
Ő volt valósággal, csakhogy éppen a pipa hiányzott a szájából. Szorgalmasan varrta a bundáját. A bunda újra jó volt, ép volt, szép volt. Azután bement a házba, feltámasztotta a gerendát, megigazította a tetőt, bemeszelte a falat. A ház újra állott. Fehérlett a napon, mint a hó. Azután kiment az ajtón, és figyelmesen nézte a körtefát.
- Nini - szólott -, hernyó koma, mit keresel a fámon? Talán bizony a körtémen akarsz meghízni?
Sietve emelte le a ház oldaláról a létrát, és szorgalmas hernyózáshoz fogott.
A fa gyönyörűen virított. Olyan volt, mint egy nagy virágbokréta. Azután, mintha egy pillanat alatt nyárrá változott volna a tavasz, körtékké változtak a virágok is.
A faágak meghajlottak az édes teher alatt.
Jött az uraság. Megvette a körtét egy zacskó pénzért.
Zsendice akkor ekét vitt ki a házból.
Fölszántotta a földjét, és belevetette a pénzt. A pénz egy pillanat alatt százszor annyit termett. A Zsendice háza megélénkült. Tarka tehén ivott az udvaron. A tarka tehenet egy fiatal, szép asszony megfejte. A fiatal, szép asszony bevitte a habos, fehér tejet a szobába.
- Ki az? - kérdezte Zsendice.
- A te feleséged - felelte a füstmadár.
Azután a füstállatoknak komoly fejbólogatása között folytatta:
- Látod azt a szép házat, azt a szép gazdaságot, azt mind elpipáztad, ellustálkodtad. Sem házad, sem pénzed, sem feleséged nincsen, csupán egy csomó füstállatod van, amely, nézd, így hagy mindig magadra.
És a füstállatok kacagva oszlottak szét.
Zsendice ijedten kapaszkodott a felhő csücskébe, azazhogy egy keserűlapu szárába, mert fölébredt.
Megcsóválta a fejét, és nagyot gondolkozott.
Én nem tudom, miket gondolt még az a Zsendice, hanem azt láttam, hogy mikor fölkelt, a pipáját széttörte a csizmája sarkával.
Az embernek Zsendice volt a neve.
Zsendice nem szeretett semmit és senkit annyira a világon, mint a pipáját. Együtt jártak, együtt keltek, de legjobban szerettek együtt feküdni.
Derék, egészséges cseréppipa volt. Rézkalapot hordott a fején, és selyembojtot a derekán. Ha Zsendice megtömte dohánnyal, és lángot tartott rá, a pipa beszívta a lángot, és olyan gyönyörű füstmacskákat, füstkígyókat, füstsárkányokat és egyéb füstállatokat eregetett, hogy öröm volt nézni.
Zsendice nézte is. Egész nap heverészett a subáján, és eregette a füstmacskákat, füstkígyókat, füstsárkányokat a pipából.
Szegény ember volt különben ez a Zsendice. Nem volt egyebe, mint egy kis szalmafödelű háza, egy körtefája és egy subája.
Egyszer, amint a subáján pipázott, észrevette, hogy a subának szétszakadt egy helyen az öltése.
- Sebaj - szólott -, majd megvarrom.
Hanem mindig halasztotta a varrást a füstállatok miatt. A lyuk pedig nőtt. Egyik öltés a másik után szakadt. Utoljára szétmállott az egész suba.
Akkor Zsendice befeküdt a házába, a szalmaágyra, és ott pipázott.
Egyszer, amint egy füstsárkányt látott szépen szállani a padlás felé, észrevette, hogy az egyik gerenda le van ereszkedve.
- Sebaj - szólt -, majd megtámasztom.
De annyira elmerült a füstállatok nézegetésében, hogy a gerendatámasztásra nem jutott idő. Leereszkedett az egész padlás, megrogyott az egész ház.
Zsendice kiballagott a körtefája alá, és lehasalt a gyöpre.
- Ez jó fa - szólott -, a lombjai olyanok, mint a sátor, a körte pedig lehull a számba.
Ott eregette tovább a füstöt, és hol egyik oldalára fordult, hol a másikra.
Egyszer észrevette, hogy hernyók sétálnak a körtefán.
- A hernyó gonosz állat - szólott átkukucskálva egy füstkígyón, amely karika módra szállt az ég felé -, no de majd leszedem én azokat a hernyókat.
Egyik napról a másikra halasztotta a hernyószedést. A hernyók megszaporodtak, és megették virágjában a körtét.
Arra megy akkor a földesúr. Azt mondja Zsendicének:
- Szegény Zsendice, de kipusztultál mindenből. Gyere hozzám szántani, segíts magadon egy kis pénzzel.
Zsendice fejet bólintott erre. Bizony jó lesz. Köszönte a szívességet.
Hanem mielőtt munkába fogott volna, rágyújtott a pipára, és nézte, nézegette az égbe szálló füstmadarakat, füstkígyókat, füstsárkányokat és egyéb füstállatokat.
Ezalatt persze más ember ment a földesúrhoz. Elvégezte a szántást. El is tette a pénzt. Zsendice nem kapott semmit.
Akkor arra gondolt, hogy meg kellene házasodni.
Volt a faluban egy szép leány, akinek pénze is volt, háza is volt. Éppen jó lett volna feleségül Zsendicének.
Leült a ház elé, és ott a pipáját meggyújtva gondolkozott, hogyan kérje meg a leányt.
A pipa tömérdek füstállatot eregetett ki magából. Míg Zsendice ezeket nézte, más ember jött, és elvitte előle a leányt feleségül.
Zsendice a régi szegénységben maradt.
A földesúr újra megsajnálta Zsendicét, és így szólt hozzá:
- Gyere hozzám kukoricacsősznek. Nem lesz semmi dolgod, csak a kukorica körül kell sétálnod, hogy el ne hordják. Adok jó fizetést.
Zsendice elment csősznek.
Mindjárt az első reggelen, amint fölébredt, így szólt magában:
- Mielőtt kimennék körülnézni, elpipázok egy fél marok dohányt.
Azzal megtömte a pipáját, és gyönyörködött a füstállatokban, mint azelőtt szokta.
Persze ezalatt hordták a kukoricát. Az uraság észrevette. Elcsapta Zsendicét a csőszhivatalból.
Zsendice szegény ember maradt.
Akkor nagy szomorúságba esett. Leült a háza előtt az árokpartra, megtömte a pipáját, és nézte, nézte, hogyan szállanak az ég felé a csodálatosabbnál csodálatosabb füstállatok.
Addig-addig nézte, míg elaludt.
Azt álmodta, hogy egy nagy füstmadár száll ki a pipából, és nem oszlik szét a levegőben, hanem megáll előtte, szétterjeszti a két nagy fehér szárnyát, és így szól hozzá:
- Ülj a hátamra, Zsendice, elviszlek olyan országba, ahol nyakig úszol a tejben, térdig jársz a mézeskalácsban, kolbász hajlik rád a fűzfáról és farsangi fánkkal van kirakva az országút.
Tetszett ez a beszéd Zsendicének. Felült a füstmadár hátára, és szállott, szállott a hátán mérhetetlen magasságba, mérhetetlen messzeségbe.
Zsendice örömmel látta, hogy a füstmadár után repül az egész állatkaraván. A macskák, kígyók, sárkányok mind mennek egymás után kavarogva, röpködve a hátuk mögött.
Egyszer csak valami felhő tetejére értek. A füstmadár letette ott a hátáról. Köréje telepedett az egész állatkaraván.
- Nézz vissza a földre - szólt a füstmadár -, mert sohasem látod többé.
Zsendice visszanézett a földre, amely szédítő mélységben feküdt alatta.
Megismerte a faluját, a falujában a saját házát a körtefával együtt.
Hanem alig tudott hova lenni a nagy csodálkozástól, mikor magamagát pillantotta meg a körtefa alatt.
Ő volt valósággal, csakhogy éppen a pipa hiányzott a szájából. Szorgalmasan varrta a bundáját. A bunda újra jó volt, ép volt, szép volt. Azután bement a házba, feltámasztotta a gerendát, megigazította a tetőt, bemeszelte a falat. A ház újra állott. Fehérlett a napon, mint a hó. Azután kiment az ajtón, és figyelmesen nézte a körtefát.
- Nini - szólott -, hernyó koma, mit keresel a fámon? Talán bizony a körtémen akarsz meghízni?
Sietve emelte le a ház oldaláról a létrát, és szorgalmas hernyózáshoz fogott.
A fa gyönyörűen virított. Olyan volt, mint egy nagy virágbokréta. Azután, mintha egy pillanat alatt nyárrá változott volna a tavasz, körtékké változtak a virágok is.
A faágak meghajlottak az édes teher alatt.
Jött az uraság. Megvette a körtét egy zacskó pénzért.
Zsendice akkor ekét vitt ki a házból.
Fölszántotta a földjét, és belevetette a pénzt. A pénz egy pillanat alatt százszor annyit termett. A Zsendice háza megélénkült. Tarka tehén ivott az udvaron. A tarka tehenet egy fiatal, szép asszony megfejte. A fiatal, szép asszony bevitte a habos, fehér tejet a szobába.
- Ki az? - kérdezte Zsendice.
- A te feleséged - felelte a füstmadár.
Azután a füstállatoknak komoly fejbólogatása között folytatta:
- Látod azt a szép házat, azt a szép gazdaságot, azt mind elpipáztad, ellustálkodtad. Sem házad, sem pénzed, sem feleséged nincsen, csupán egy csomó füstállatod van, amely, nézd, így hagy mindig magadra.
És a füstállatok kacagva oszlottak szét.
Zsendice ijedten kapaszkodott a felhő csücskébe, azazhogy egy keserűlapu szárába, mert fölébredt.
Megcsóválta a fejét, és nagyot gondolkozott.
Én nem tudom, miket gondolt még az a Zsendice, hanem azt láttam, hogy mikor fölkelt, a pipáját széttörte a csizmája sarkával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése