Itt sem volt, ott sem volt, de valahol mégis volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren túl, volt egy király, s annak három szép fia, egyik szebb s vitézebb a másiknál. Sokat tűnődött a király, hogy három fia közül melyikre hagyja az országát, mert nem szerette volna, hogy háromfelé darabolódjék. Egyik eszével azt gondolta, hogy a legidősebbre hagyja, mert azt illeti meg igazság szerint, másik eszével meg azt, hogy a legkisebbre, Rózsa királyfira hagyja, mert hát az volt a legkedvesebb fia. Azután pedig azt gondolta, hogy ez nem igazság, az sem igazság: hagyja a középsőre.
No, emiatt ugyan kár volt évelődni, mert egyszer csak berontott az országba a Kutyafejű király, s elfoglalta az egész országot. A szörnyű nagy háborúban elesett a király is, s a királyfiak is csak alig-alig tudták megmenteni fiatal életüket. Nem maradt az égvilágon egyebük, csak a kardjuk, a puskájuk s a három kutyájuk. Így, ahogy voltak, elindultak világgá:
Mentek, mendegéltek nagy búsan, s egy sűrű rengetegbe értek, sűrű rengetegben egy magas hegy tetejére. Ott egy kicsit leheveredtek, s megegyeztek, hogy hárman mennek háromfelé, s úgy próbálnak szerencsét. De mielőtt elváltak volna egymástól, egy nagy fának a tetejébe felkötöttek egy fehér kendőt, s egymásnak jól a szívére kötötték, hogy akármerre járnak, vissza-visszafigyelnek a kendőre, s ha az színében vörösre változnék, amelyik életben van még, az indul a testvérei után, mert bizonyosan nagy bajba kerültek.
Jól van, ebben megegyeztek, szomorú szívvel elbúcsúztak, s a legidősebb királyfi ment bal felé, Rózsa királyfi jobb felé, a középső pedig sem jobbra, sem balra, hanem indult egyenesen.
Hol járt, merre járt a két idősebb királyfi, tőlem bizony ne kérdezzétek, hanem azt már úgy láttam éppen, mint ma, hogy Rózsa királyfi keresztülvágott a rengeteg erdőn, s meg sem állt, míg egy kakassarkon forgó gyémántpalotához nem ért. Gondolta, befordul ide, s szállást kér éjszakára. Éhes is volt, fáradt is volt szegény feje, bemegy, be ő, ha az ördögök laknak is abban a palotában.
Ahogy gondolta, akként cselekedett. Bement a palota udvarába, s hát ott egy élő lelket sem talált. Ment a palotába, végigjárta a szobákat, s hát ott sem talált senkit. Felkutatta a palotának minden zegét-zugát, kiabált, kiabált:
- Hé, ki lakik itt, hé?
De kiabálhatott, még szuszogást sem hallott. Ő bizony egyet sem zavartatta magát, ahol ni, volt egy terített asztal, e mellé letelepedett, evett, ivott a temérdek sok drága ételből, italból;amennyi csak belefért, azután meg leheveredett egy ágyba. Az is meg volt vetve fáintosan.
De még nem is nyújtózkodhaték egyet szíve szerint, nagyot döndült a kapu, de olyan nagyot, hogy megreszketett belé az egész palota. Felszökött az ágyból, futott az ablakhoz, kinézett az udvarra, s hát jött hét óriás, magasabbak a legmagasabb toronynál.
„No most, szervusz világ, vége az életemnek." - gondolta a kicsi királyfi, s hirtelen bebújt az ágy alá.
Jöttek az óriások nagy derendációval, s ahogy beléptek az ajtón, akkorát tüsszentett a legidősebb, hogy asztal, szék, ágy s minden kimozdult a helyéből.
- Valami emberbűzt érzek - mondta a legidősebb.
- Mi is azt érzünk - mondták a többiek.
A legkisebb óriás egyszeriben hasra feküdt, s benézett az ágy alá. Bezzeg hogy ott feküdt Rózsa királyfi. Nagyot rikkantott az óriás:
- Bújj ki az ágy alól, te emberizink!
Kibújt szegény Rózsa királyfi, könyörgött, istenkedett, hogy hagyják meg az életét, de ezeknek ugyan istenkedhetett: ahogy kibújt az ágy alól, miszlikbe aprították, s az ablakon a legkisebb csontikáját is kidobták. Azután asztalhoz telepedtek, ettek, ittak, dajnáltak, lefeküdtek, aludtak, míg a nap a hasukra nem sütött, meg nem mozdultak. Akkor fölkeltek, s elmentek hazulról.
No hiszen, csakhogy elmentek! Ahogy a kapu bedöndült utánuk, csak előmászott egy leányfejű kígyó, összeszedegette Rózsa királyfinak minden csontikáját, porcikáját, melyik melyikhez való volt, szépen egymáshoz ragasztotta, s mikor ügyesen összerakta fejét, lábát, karját, mindenét, ráloccsintott az élet vizéből, s hát - láss csodát! - megelevenedék Rózsa királyfi, s szebb volt, erősebb volt, mint annak előtte. Azonközben a leányfejű kígyóról is lemállott a kígyóbőr a hónaljáig, s azzal úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Kereste Rózsa királyfi mindenfelé, hogy egy jó szóval, kettővel megköszönje a jóságát, de nem tudta megtalálni.
„No, hanem - gondolta magában -, most én sem bújok az ágy alá, megküzdök azokkal a kutya óriásokkal!"
Fölment a palotába, evett, ivott, amennyi belefért, aztán kikönyökölt az ablakból, s úgy nézte az óriásokat. Hát egyszer csak döndül a nagy kapu, jönnek az óriások, s ahogy belépnek az udvarra, mindjárt a szemükbe akad Rózsa királyfi.
- Ne te, né - rikkantott a legidősebb -, feltámadott az az emberizink!
Mondta a legényeinek, menjenek előre, hajítsák ki az ablakon azt a macskabékát, s majd az udvaron megtáncoltatják.
Szaladtak a legények, nekiestek Rózsa királyfinak, de bezzeg rútul jártak, mert Rózsa királyfi most százszorta erősebb volt, s a legényeket egymás után kilódigálta az ablakon.
Hej, megmérgelődtek az óriások, uccu, föl a palotába, s szegény Rózsa királyfit másodszor is miszlikbe aprították, s az ablakon minden csontikáját-bontikáját kihajigálták. Hanem reggel, mikor elmentek hazulról, a leányfejű kígyó ismét előbújt, Rózsa királyfi testét szépen összerakta, forrasztotta, az élet vizével leöntötte, azonközben pedig az ő testéről a kígyóbőr levedlett övig. De mire Rózsa királyfi magához tért, a leányfejű kígyó eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Rózsa királyfi most még hétszerte erősebb volt, mint tegnap, igen várta, hogy csak jönnének azok a kutya óriások, őt ugyan többet össze nem aprítják. Fölment a palotába, istenesen megvacsorázott, s azzal lement az udvarra, hogy ott küzdjék meg az óriásokkal.
Hát jöttek is azok, de úgy, hogy messziről rengett a föld.
- Csak gyertek, gyertek - kiabált Rózsa királyfi -, ittam a borotokból, a véreteket is meg akarom kóstolni!
Nagyot kacagtak erre az óriások, de akkorát kacagtak, hogy erős forgószél kerekedett, s a föld is megindult belé.
Hej, Uram Jézus, ne hagyj el, ez volt csak az igazi haddelhadd! Az óriások közrefogták Rózsa királyfit, s hiába erősködék szegény feje, egyet-kettőt vágott ide, vágott oda a kardjával, az öreg óriást s a legkisebb fiát meg is sebezte, de mégiscsak legyőzték, s a testét miszlikbe aprították.
Hiszen apríthatták, minden porcikáját ízzé-porrá törhették, mert reggel ismét csak elébújt a leányfejű kígyó azon módúlag, ahogy már kétszer, összeforrasztotta, az élet vizével leöntötte, s Rózsa királyfi most már százszorta erősebb volt, mint azelőtt való nap. De most a leányfejű kígyó sem tűnt el, hanem a testéről egészen levedlett a kígyóbőr, s hát olyan szép leány kerekedett ki a kígyóbőrből, hogy Rózsa királyfinak szeme, szája tátva maradt.
- Csodálkozol, ugye? - szólalt meg a leány. - Egyet se csodálkozz, Rózsa királyfi, mert én jól ismerlek téged, az én apám is király volt, ennek az országnak a királya, de ezek az óriások megölték, s az én életem csak úgy maradhatott meg, hogy a dajkám elvarázsolt, s kígyóvá változtatott. Most már levethetem a kígyóbőrt, mert te olyan erős vagy, hogy legyőzöd az óriásokat, ha még egyszer megküzdesz velük.
Mondta erre Rózsa királyfi:
- Meghallgatám szép szavaidat, gyönyörű királykisasszony. Egy hajóban úszunk, mert az én apámat is megölték, az országát elvették. Te az én életemet háromszor mentéd meg, szépséges királykisasszony, hanem ha megsegít a jó Isten, adósod nem maradok. Míg a világ s még két nap, el nem hagylak téged.
- No, ha te nem, én sem - mondta a királykisasszony, azzal csak egymás nyakába borultak, s egész estig együtt játszadoztak, sétáltak az udvaron fel s alá.
Mikor aztán estére kelt az idő, megjöttek az óriások is. Messziről meglátták Rózsa királyfit s a királykisasszonyt: Mindjárt tudták, hogy hány hét a világ: hogy az az ördöngös királykisasszony, aki a kezükből kiszabadult, az támasztotta fel Rózsa királyfit.
- Hiszen többet fel nem támasztja! - fenyegetőztek éktelenül, s nagy haraggal kétfelé döndítették a kaput.
- Gyertek, gyertek - hívta Rózsa királyfi, s nekihátrált egy szegletnek, hogy egyszerre csak egy óriás férhessen hozzá.
- Megjött az eszed, te emberizink! - kiáltott az öreg óriás. - De későn jött meg, mert egyedül is megeszlek!
- Gyere, csak gyere - hívta Rózsa királyfi. Összevágtak, hogy szikrázott a kardjuk, de Rózsa királyfiban most több erő volt, mint külön-külön egy óriásban, s harmadik összevágásra úgy lenyisszentette az óriás fejét, mint a torzsát.
Jött utána a második, harmadik, negyedik, ötödik, hatodik, hetedik: ni, ha jött, fűbe is harapott mind a hét óriás.
Hej, örült Rózsa királyfi, nemkülönben a királykisasszony is! Azt mondta Rózsa:
- No, most kettőnké a világ, itt maradunk halálig!
Összeölelkeztek, összecsókolóztak, s indultak föl a palotába nagy örvendezéssel. Hát ahogy mennének az udvaron, Rózsa királyfi a felé a hegy felé tekintett, ahol fehér kendőt kötöttek fel a testvéreivel egy fa tetejébe, nézte, nézte, s erősen megszomorodott. Kérdezte a királykisasszony:
- Mi bajod van, Rózsa királyfi, hogy a színedben egyszerre megváltoztál?
- Hej - mondta Rózsa királyfi -, nézz amoda, arra a magas helyre, látod-e?
- Látom.
- A hegy tetején egy magas fa, fa tetején egy vörös kendő, látod-e?
- Látom.
- No hát, az a vörös kendő azt jelenti, hogy az én testvéreim nagy bajban vannak. El kell mennem, fölkeresnem őket. Te csak maradj itthon, majd visszasegít a jó Isten engem, s többet el sem válunk.
Keserves könnyhullatások közt elbúcsúztak, s Rózsa királyfi indult a testvérei után. De hogy szavamat össze ne keverjem, vitt magával forrasztófüvet s egy korsócskával az élet vizéből, hátha meghaltak a bátyjai. Ment, mendegélt, s meg sem állott, míg oda nem ért, ahol a bátyjai elváltak tőle. Ott beleállott az útba, s ment éjjel-nappal szakadatlan.
Amint ment, mendegélt, egy kis házikó elé ért. Hát oda volt kötve két kutya. Nézte, nézte, s megismerte a kutyákat, az egyik az idősebb, a másik a kisebb bátyjáé volt. Bement a házikóba, hadd lám, van-e ott valaki. Egy eleven lelket sem talált ott: Kijött a házikóból, a kutyákat eloldja, maga pedig letelepedett egy fa alá, s tüzet gyújtott. Gondolta, itt kell lennie valahol a bátyjainak, hátha elékerülnek a tűzvilágra. Amint a tűz mellett üldögélt, csak elszaladt előtte egy nyúl. Vette a nyilát, lelőtte a nyulat. Gondolta: „Ez éppen jó lesz vacsorára." Elkészítette, s a jó égő parázs felett sütögeti. Egyszerre csak megszólalt valaki a fán, a feje fölött:
- Jaj de fázom, jaj de fázom! - mondta, s úgy didergett, hogy a foga is vacogott belé.
Rózsa királyfi fölnézett a fára, s hát egy olyan öregasszony ült ott, hogy az orra a térdét verte. Mondta neki:
- Szálljon le, ha fázik, s melegedjék a tűz körül.
- Jaj, nem merek, mert összeszaggatnak a kutyák - szólt le az öregasszony. - Hanem levetek egy szál szőrt, azt dobd a tűzbe, s akkor talán nem bántanak.
- Jól van - mondta Rózsa királyfi -, hát csak dobja le kend azt a szál szőrt.
Az öregasszony ledobta a szőrt, Rózsa királyfi a tűzbe vetette, s a kutyák meg sem vakkantak, mikor az öregasszony leereszkedett a fáról. Ahogy leereszkedett, beszaladt a házikóba, onnét kihozott egy nyársat, arra ráhúzott egy varangyos békát, aztán lekuporodott ő is a tűz mellé, s a békát sütni kezdte. Sütötte, sütötte a békát, Rózsa királyfi is a nyulat, de egyszerre csak mit gondolt, mit nem, az öregasszony átalcsap Rózsa királyfira a békával, mikor éppen legjobban csepegett a zsír belőle. Aj! Megharagudott Rózsa királyfi, kirántotta a kardját, hogy a vén banyát egyszeriben kettéhasítaná.
Erre a boszorkány - mert hogy az öregasszony boszorkány volt - felszökött a tűz mellől, s azt mondta:
- Imádkozzál, Rózsa királyfi, mert vége az életednek. Én vagyok a hét óriás anyja, s te megölted a hét fiamat, én is a te két testvéredet, most rajtad a sor!
„No, most csakugyan vége az életemnek gondolta Rózsa királyfi -, elpusztít ez a vén boszorkány."
Szólította a kutyákat, meg sem mozdultak. Szólította másodszor, harmadszor, nem mozdultak. „Hej, Uram, Isten, mit csináljak, a boszorkány minden bizonnyal elpusztította őket" -gondolta magában Rózsa királyfi. Nézett erre, nézett arra, s bizony ha nem szégyellte volna, még meg is futamodik. Az ám, de még a lába is a földbe gyökerezett, úgy megkuruzsolta az ördöngös asszony. Áldott szerencséjére, eszébe jutott az élet vize, amit a királykisasszony adott, hirtelen a kutyákra loccsint egy cseppet, hát erre felszöktek a kutyák, neki a boszorkánynak, s úgy beléharaptak a testébe, hogy egyszeriben kibuggyant a vére, s folyt, mint a patak. Egy vércsepp épp az egyik hasábfára cseppent, s az tüstént karddá változott. Fogta Rózsa királyfi a kardot, s mondta:
- No, te vén boszorkány, most az én kezemben az életed! - s lenyisszentette a boszorkány bal karját. De addig nem akarta megölni, míg meg nem mondta, hogy hová temette a bátyjait.
- Hová temetted a bátyáimat, vén boszorkány?
- Hagyd meg az életemet, Rózsa királyfi, s megmutatom - könyörgött a boszorkány.
Hát ott ásta el a harmadik fa tövében. Egyszeriben kiásta őket, az élet vizével leöntötte, s abban a percben fel is támadtak. Csak dörzsölték, dörzsölték a szemüket, s néztek szét nagy csodálkozással.
- Ejnye, de sokáig aludtunk! - mondta a legidősebb királyfi.
- De még milyen sokáig! - válaszolta Rózsa királyfi. - Alhattatok volna ítélet napjáig, ha én ide nem jövök.
Na, volt nagy öröm. Elbeszélték, hogy ki hol, merre járt, mit csinált. Aztán indultak, s meg sem álltak, míg vissza nem értek az óriások országába. Csakhogy megjöttek, mert a királykisasszony már véresre sírta a szemét. Azt hitte, soha többé nem látja Rózsa királyfit. Egyszeriben papot hívattak, s csaptak olyan lakodalmat, hogy híre ment hetedhét országon, s még azon is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr.
A lakodalom után Rózsa királyfiból az óriás ország királya lett, aztán mindjárt felkerekedett a seregével; visszafoglalta az apja országát is, s a bátyjainak hagyta.
Ma is élnek, ha meg nem haltak.
No, emiatt ugyan kár volt évelődni, mert egyszer csak berontott az országba a Kutyafejű király, s elfoglalta az egész országot. A szörnyű nagy háborúban elesett a király is, s a királyfiak is csak alig-alig tudták megmenteni fiatal életüket. Nem maradt az égvilágon egyebük, csak a kardjuk, a puskájuk s a három kutyájuk. Így, ahogy voltak, elindultak világgá:
Mentek, mendegéltek nagy búsan, s egy sűrű rengetegbe értek, sűrű rengetegben egy magas hegy tetejére. Ott egy kicsit leheveredtek, s megegyeztek, hogy hárman mennek háromfelé, s úgy próbálnak szerencsét. De mielőtt elváltak volna egymástól, egy nagy fának a tetejébe felkötöttek egy fehér kendőt, s egymásnak jól a szívére kötötték, hogy akármerre járnak, vissza-visszafigyelnek a kendőre, s ha az színében vörösre változnék, amelyik életben van még, az indul a testvérei után, mert bizonyosan nagy bajba kerültek.
Jól van, ebben megegyeztek, szomorú szívvel elbúcsúztak, s a legidősebb királyfi ment bal felé, Rózsa királyfi jobb felé, a középső pedig sem jobbra, sem balra, hanem indult egyenesen.
Hol járt, merre járt a két idősebb királyfi, tőlem bizony ne kérdezzétek, hanem azt már úgy láttam éppen, mint ma, hogy Rózsa királyfi keresztülvágott a rengeteg erdőn, s meg sem állt, míg egy kakassarkon forgó gyémántpalotához nem ért. Gondolta, befordul ide, s szállást kér éjszakára. Éhes is volt, fáradt is volt szegény feje, bemegy, be ő, ha az ördögök laknak is abban a palotában.
Ahogy gondolta, akként cselekedett. Bement a palota udvarába, s hát ott egy élő lelket sem talált. Ment a palotába, végigjárta a szobákat, s hát ott sem talált senkit. Felkutatta a palotának minden zegét-zugát, kiabált, kiabált:
- Hé, ki lakik itt, hé?
De kiabálhatott, még szuszogást sem hallott. Ő bizony egyet sem zavartatta magát, ahol ni, volt egy terített asztal, e mellé letelepedett, evett, ivott a temérdek sok drága ételből, italból;amennyi csak belefért, azután meg leheveredett egy ágyba. Az is meg volt vetve fáintosan.
De még nem is nyújtózkodhaték egyet szíve szerint, nagyot döndült a kapu, de olyan nagyot, hogy megreszketett belé az egész palota. Felszökött az ágyból, futott az ablakhoz, kinézett az udvarra, s hát jött hét óriás, magasabbak a legmagasabb toronynál.
„No most, szervusz világ, vége az életemnek." - gondolta a kicsi királyfi, s hirtelen bebújt az ágy alá.
Jöttek az óriások nagy derendációval, s ahogy beléptek az ajtón, akkorát tüsszentett a legidősebb, hogy asztal, szék, ágy s minden kimozdult a helyéből.
- Valami emberbűzt érzek - mondta a legidősebb.
- Mi is azt érzünk - mondták a többiek.
A legkisebb óriás egyszeriben hasra feküdt, s benézett az ágy alá. Bezzeg hogy ott feküdt Rózsa királyfi. Nagyot rikkantott az óriás:
- Bújj ki az ágy alól, te emberizink!
Kibújt szegény Rózsa királyfi, könyörgött, istenkedett, hogy hagyják meg az életét, de ezeknek ugyan istenkedhetett: ahogy kibújt az ágy alól, miszlikbe aprították, s az ablakon a legkisebb csontikáját is kidobták. Azután asztalhoz telepedtek, ettek, ittak, dajnáltak, lefeküdtek, aludtak, míg a nap a hasukra nem sütött, meg nem mozdultak. Akkor fölkeltek, s elmentek hazulról.
No hiszen, csakhogy elmentek! Ahogy a kapu bedöndült utánuk, csak előmászott egy leányfejű kígyó, összeszedegette Rózsa királyfinak minden csontikáját, porcikáját, melyik melyikhez való volt, szépen egymáshoz ragasztotta, s mikor ügyesen összerakta fejét, lábát, karját, mindenét, ráloccsintott az élet vizéből, s hát - láss csodát! - megelevenedék Rózsa királyfi, s szebb volt, erősebb volt, mint annak előtte. Azonközben a leányfejű kígyóról is lemállott a kígyóbőr a hónaljáig, s azzal úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Kereste Rózsa királyfi mindenfelé, hogy egy jó szóval, kettővel megköszönje a jóságát, de nem tudta megtalálni.
„No, hanem - gondolta magában -, most én sem bújok az ágy alá, megküzdök azokkal a kutya óriásokkal!"
Fölment a palotába, evett, ivott, amennyi belefért, aztán kikönyökölt az ablakból, s úgy nézte az óriásokat. Hát egyszer csak döndül a nagy kapu, jönnek az óriások, s ahogy belépnek az udvarra, mindjárt a szemükbe akad Rózsa királyfi.
- Ne te, né - rikkantott a legidősebb -, feltámadott az az emberizink!
Mondta a legényeinek, menjenek előre, hajítsák ki az ablakon azt a macskabékát, s majd az udvaron megtáncoltatják.
Szaladtak a legények, nekiestek Rózsa királyfinak, de bezzeg rútul jártak, mert Rózsa királyfi most százszorta erősebb volt, s a legényeket egymás után kilódigálta az ablakon.
Hej, megmérgelődtek az óriások, uccu, föl a palotába, s szegény Rózsa királyfit másodszor is miszlikbe aprították, s az ablakon minden csontikáját-bontikáját kihajigálták. Hanem reggel, mikor elmentek hazulról, a leányfejű kígyó ismét előbújt, Rózsa királyfi testét szépen összerakta, forrasztotta, az élet vizével leöntötte, azonközben pedig az ő testéről a kígyóbőr levedlett övig. De mire Rózsa királyfi magához tért, a leányfejű kígyó eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Rózsa királyfi most még hétszerte erősebb volt, mint tegnap, igen várta, hogy csak jönnének azok a kutya óriások, őt ugyan többet össze nem aprítják. Fölment a palotába, istenesen megvacsorázott, s azzal lement az udvarra, hogy ott küzdjék meg az óriásokkal.
Hát jöttek is azok, de úgy, hogy messziről rengett a föld.
- Csak gyertek, gyertek - kiabált Rózsa királyfi -, ittam a borotokból, a véreteket is meg akarom kóstolni!
Nagyot kacagtak erre az óriások, de akkorát kacagtak, hogy erős forgószél kerekedett, s a föld is megindult belé.
Hej, Uram Jézus, ne hagyj el, ez volt csak az igazi haddelhadd! Az óriások közrefogták Rózsa királyfit, s hiába erősködék szegény feje, egyet-kettőt vágott ide, vágott oda a kardjával, az öreg óriást s a legkisebb fiát meg is sebezte, de mégiscsak legyőzték, s a testét miszlikbe aprították.
Hiszen apríthatták, minden porcikáját ízzé-porrá törhették, mert reggel ismét csak elébújt a leányfejű kígyó azon módúlag, ahogy már kétszer, összeforrasztotta, az élet vizével leöntötte, s Rózsa királyfi most már százszorta erősebb volt, mint azelőtt való nap. De most a leányfejű kígyó sem tűnt el, hanem a testéről egészen levedlett a kígyóbőr, s hát olyan szép leány kerekedett ki a kígyóbőrből, hogy Rózsa királyfinak szeme, szája tátva maradt.
- Csodálkozol, ugye? - szólalt meg a leány. - Egyet se csodálkozz, Rózsa királyfi, mert én jól ismerlek téged, az én apám is király volt, ennek az országnak a királya, de ezek az óriások megölték, s az én életem csak úgy maradhatott meg, hogy a dajkám elvarázsolt, s kígyóvá változtatott. Most már levethetem a kígyóbőrt, mert te olyan erős vagy, hogy legyőzöd az óriásokat, ha még egyszer megküzdesz velük.
Mondta erre Rózsa királyfi:
- Meghallgatám szép szavaidat, gyönyörű királykisasszony. Egy hajóban úszunk, mert az én apámat is megölték, az országát elvették. Te az én életemet háromszor mentéd meg, szépséges királykisasszony, hanem ha megsegít a jó Isten, adósod nem maradok. Míg a világ s még két nap, el nem hagylak téged.
- No, ha te nem, én sem - mondta a királykisasszony, azzal csak egymás nyakába borultak, s egész estig együtt játszadoztak, sétáltak az udvaron fel s alá.
Mikor aztán estére kelt az idő, megjöttek az óriások is. Messziről meglátták Rózsa királyfit s a királykisasszonyt: Mindjárt tudták, hogy hány hét a világ: hogy az az ördöngös királykisasszony, aki a kezükből kiszabadult, az támasztotta fel Rózsa királyfit.
- Hiszen többet fel nem támasztja! - fenyegetőztek éktelenül, s nagy haraggal kétfelé döndítették a kaput.
- Gyertek, gyertek - hívta Rózsa királyfi, s nekihátrált egy szegletnek, hogy egyszerre csak egy óriás férhessen hozzá.
- Megjött az eszed, te emberizink! - kiáltott az öreg óriás. - De későn jött meg, mert egyedül is megeszlek!
- Gyere, csak gyere - hívta Rózsa királyfi. Összevágtak, hogy szikrázott a kardjuk, de Rózsa királyfiban most több erő volt, mint külön-külön egy óriásban, s harmadik összevágásra úgy lenyisszentette az óriás fejét, mint a torzsát.
Jött utána a második, harmadik, negyedik, ötödik, hatodik, hetedik: ni, ha jött, fűbe is harapott mind a hét óriás.
Hej, örült Rózsa királyfi, nemkülönben a királykisasszony is! Azt mondta Rózsa:
- No, most kettőnké a világ, itt maradunk halálig!
Összeölelkeztek, összecsókolóztak, s indultak föl a palotába nagy örvendezéssel. Hát ahogy mennének az udvaron, Rózsa királyfi a felé a hegy felé tekintett, ahol fehér kendőt kötöttek fel a testvéreivel egy fa tetejébe, nézte, nézte, s erősen megszomorodott. Kérdezte a királykisasszony:
- Mi bajod van, Rózsa királyfi, hogy a színedben egyszerre megváltoztál?
- Hej - mondta Rózsa királyfi -, nézz amoda, arra a magas helyre, látod-e?
- Látom.
- A hegy tetején egy magas fa, fa tetején egy vörös kendő, látod-e?
- Látom.
- No hát, az a vörös kendő azt jelenti, hogy az én testvéreim nagy bajban vannak. El kell mennem, fölkeresnem őket. Te csak maradj itthon, majd visszasegít a jó Isten engem, s többet el sem válunk.
Keserves könnyhullatások közt elbúcsúztak, s Rózsa királyfi indult a testvérei után. De hogy szavamat össze ne keverjem, vitt magával forrasztófüvet s egy korsócskával az élet vizéből, hátha meghaltak a bátyjai. Ment, mendegélt, s meg sem állott, míg oda nem ért, ahol a bátyjai elváltak tőle. Ott beleállott az útba, s ment éjjel-nappal szakadatlan.
Amint ment, mendegélt, egy kis házikó elé ért. Hát oda volt kötve két kutya. Nézte, nézte, s megismerte a kutyákat, az egyik az idősebb, a másik a kisebb bátyjáé volt. Bement a házikóba, hadd lám, van-e ott valaki. Egy eleven lelket sem talált ott: Kijött a házikóból, a kutyákat eloldja, maga pedig letelepedett egy fa alá, s tüzet gyújtott. Gondolta, itt kell lennie valahol a bátyjainak, hátha elékerülnek a tűzvilágra. Amint a tűz mellett üldögélt, csak elszaladt előtte egy nyúl. Vette a nyilát, lelőtte a nyulat. Gondolta: „Ez éppen jó lesz vacsorára." Elkészítette, s a jó égő parázs felett sütögeti. Egyszerre csak megszólalt valaki a fán, a feje fölött:
- Jaj de fázom, jaj de fázom! - mondta, s úgy didergett, hogy a foga is vacogott belé.
Rózsa királyfi fölnézett a fára, s hát egy olyan öregasszony ült ott, hogy az orra a térdét verte. Mondta neki:
- Szálljon le, ha fázik, s melegedjék a tűz körül.
- Jaj, nem merek, mert összeszaggatnak a kutyák - szólt le az öregasszony. - Hanem levetek egy szál szőrt, azt dobd a tűzbe, s akkor talán nem bántanak.
- Jól van - mondta Rózsa királyfi -, hát csak dobja le kend azt a szál szőrt.
Az öregasszony ledobta a szőrt, Rózsa királyfi a tűzbe vetette, s a kutyák meg sem vakkantak, mikor az öregasszony leereszkedett a fáról. Ahogy leereszkedett, beszaladt a házikóba, onnét kihozott egy nyársat, arra ráhúzott egy varangyos békát, aztán lekuporodott ő is a tűz mellé, s a békát sütni kezdte. Sütötte, sütötte a békát, Rózsa királyfi is a nyulat, de egyszerre csak mit gondolt, mit nem, az öregasszony átalcsap Rózsa királyfira a békával, mikor éppen legjobban csepegett a zsír belőle. Aj! Megharagudott Rózsa királyfi, kirántotta a kardját, hogy a vén banyát egyszeriben kettéhasítaná.
Erre a boszorkány - mert hogy az öregasszony boszorkány volt - felszökött a tűz mellől, s azt mondta:
- Imádkozzál, Rózsa királyfi, mert vége az életednek. Én vagyok a hét óriás anyja, s te megölted a hét fiamat, én is a te két testvéredet, most rajtad a sor!
„No, most csakugyan vége az életemnek gondolta Rózsa királyfi -, elpusztít ez a vén boszorkány."
Szólította a kutyákat, meg sem mozdultak. Szólította másodszor, harmadszor, nem mozdultak. „Hej, Uram, Isten, mit csináljak, a boszorkány minden bizonnyal elpusztította őket" -gondolta magában Rózsa királyfi. Nézett erre, nézett arra, s bizony ha nem szégyellte volna, még meg is futamodik. Az ám, de még a lába is a földbe gyökerezett, úgy megkuruzsolta az ördöngös asszony. Áldott szerencséjére, eszébe jutott az élet vize, amit a királykisasszony adott, hirtelen a kutyákra loccsint egy cseppet, hát erre felszöktek a kutyák, neki a boszorkánynak, s úgy beléharaptak a testébe, hogy egyszeriben kibuggyant a vére, s folyt, mint a patak. Egy vércsepp épp az egyik hasábfára cseppent, s az tüstént karddá változott. Fogta Rózsa királyfi a kardot, s mondta:
- No, te vén boszorkány, most az én kezemben az életed! - s lenyisszentette a boszorkány bal karját. De addig nem akarta megölni, míg meg nem mondta, hogy hová temette a bátyjait.
- Hová temetted a bátyáimat, vén boszorkány?
- Hagyd meg az életemet, Rózsa királyfi, s megmutatom - könyörgött a boszorkány.
Hát ott ásta el a harmadik fa tövében. Egyszeriben kiásta őket, az élet vizével leöntötte, s abban a percben fel is támadtak. Csak dörzsölték, dörzsölték a szemüket, s néztek szét nagy csodálkozással.
- Ejnye, de sokáig aludtunk! - mondta a legidősebb királyfi.
- De még milyen sokáig! - válaszolta Rózsa királyfi. - Alhattatok volna ítélet napjáig, ha én ide nem jövök.
Na, volt nagy öröm. Elbeszélték, hogy ki hol, merre járt, mit csinált. Aztán indultak, s meg sem álltak, míg vissza nem értek az óriások országába. Csakhogy megjöttek, mert a királykisasszony már véresre sírta a szemét. Azt hitte, soha többé nem látja Rózsa királyfit. Egyszeriben papot hívattak, s csaptak olyan lakodalmat, hogy híre ment hetedhét országon, s még azon is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr.
A lakodalom után Rózsa királyfiból az óriás ország királya lett, aztán mindjárt felkerekedett a seregével; visszafoglalta az apja országát is, s a bátyjainak hagyta.
Ma is élnek, ha meg nem haltak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése