A táltos kecske

Egyszer volt, hol nem volt, nem is erőst messze, csak Galambfalván, volt egy dali pásztorlegény. Nem volt ennek a legénynek semmi egyebe az ég világon, csak egy botja s egy huncut táltos kecskéje. De tudjátok meg, hogy azzal a száz darab juhval, amit a kezére adtak a gazdák, nem volt annyi baja, bosszúsága, mint az egy kecskével. Mindig félre járt a juhseregtől, nem lehetett semmiképpen becsületre szoktatni.
Egyszer, mikor már erősen kijött a béketűrésből a szegény legény, fogja a botját, s amúgy istenesen ódalba hajítja a kecskét. Nagyot nyekken a kecske, de azzal csak továbbugrándozott, a bot pedig - láss csudát! - eltűnik a föld színéről.
Odafutott a legény, keresi a botját, hát akkora lik van ott, hogy egy ember éppen jól befért ott. Gondolja magában a legény, hogy ő bizony nem hagyja ottveszni a botját, ha addig él is, mert egyebe sem maradt az apjáról, az isten nyugtassa meg. Rikkant egyet: szervusz, világ! s azzal csak hupp! eltűnt, mintha sohasem is lett volna ezen az árnyékvilágon. Hét nap s hét éjjel mind ment lefelé a legény, s csak akkor ért igazi földet a lába.
Hát édes jó Istenem, milyen országba került szegény feje! A réteken csupa aranyfű termett, a vizekben aranyhalak úszkáltak, s az erdőkben olyan ragyogó, fényes palotára talál, hogy szinte megvakult a nagy fényességtől. Csak a kapuján három gyémántalma világított gyertya helyett, hát még a palotában! Gondolja a legény: "Egy életem, egy halálom, bémegyek, hadd lássam, miféle népek laknak ott." Oda bizony bé is mehetett, mert ott csupa tündérkisasszonyok voltak, egyik szebb a másnál. Bezzeg volt keze fogója! Mindjárt körbevette az a sok szép leány, megfogták, s úgy megtáncoltatták, hogy a lelkit is szinte kirázták.
Könyörgött szegény feje, hogy eresszék szabadon, ő a botját keresi, de bizony a leányok nem eresztették el, míg az óra éjfélt nem ütött.
Ekkor azt mondá az egyik tündérkisasszony:
- Hallod-e, te szegény legény, most már mehetsz, de arra ne is gondolj, hogy többet ez életben megtaláld a botodat. Ami egyszer ide jő a ti országotokból, az többet vissza nem kerül. Hanem adunk neked egy aranyvesszőt, jól gondját viseljed, úgy veszed hasznát. Hát tudd meg, hogy ennek a vesszőnek olyan csoda ereje van, hogy ha elevenre ütsz, mindjárt szörnyet hal, a nem eleven test úgy összezsugorodik az ütésétől, hogy a zsebedben is elviheted.
Megköszöni a legény a szép ajándékot, gondolta, mindegy már, ha nem is találja meg a botot, többet ér az aranyvessző annál. Azzal nyakába vette a föld alatti országot, s addig ment, addig ment, hogy elért egy rézvárhoz. Hát annak egyik ablakából egy szép leány hajol ki.
Köszön neki:
- Adjon Isten jó napot, éfiú leány!
- Adjon Isten neked is, szegény legény, hát te hol jársz itt, ahol még a madár se jár?
- Én bizony - feleli a legény -, jöttem, ahogy jöttem ebbe az országba, de hogy kerültél ide te: Azt mondd meg nekem!
- Hej, könnyű volt nekem, te szegény legény, mert engem a hétfejű sárkány hozott ide.
Szóból szó lesz, addig is addig, hogy a legény csak bészökött az ablakon, s megegyeztek, hogy megszöknek, míg a hétfejű sárkány vadászni jár.
De egyszer csak nagyot csendül a rézvár, s hát jő a hétfejű sárkány. Hét singre szakadt előre a láng a szájából. Megijed a leány, s hirtelen bebújtatja a legényt az ágy alá. Bejő a sárkány nagy zakatolással, derendóciával, nagyokat szippogat az orrával, s kérdi a leányt:
- Ki van itt, hé? Miféle emberszagot érzek?
Eleget a leány, esküdözik égre-földre, hogy itt senki lélek nincsen, de a hétfejű sárkány mindent összevissza hányt, s a legényt megtalálta az ágy alatt.
No, ez most bizonyosan szörnyű halálnak halálával hal meg, szegény feje! De bezzeg nem ijedt meg a legény. Eszibe jut, hogy van neki egy aranyvesszeje, suhint egyet azzal a hétfejű sárkányra, s ez úgy hanyatt vágta magát, hogy a föld is megdöndült belé. Abba a helyben szörnyű halált halt.
- No, most mehetünk - mondá a legény -, ez ugyan fel nem ébred többet az álmából.
Kimentek a várból, s hát láss csudát! A rézvárból egy kicsi rézalma lett, pedig csak megsuhintá a legény az aranyvesszővel.
Szépen a zsebébe tette, s továbbmentek. Amint mendegéltek, egy ezüstvárhoz értek. Hát ennek az ablakából még szebb leány nézett ki. Szóba elegyednek vele, s megtudják, hogy ezt meg a tizennégy fejű sárkány rabolta el.
- Hiszen majd adok én annak! - erősködött a legény.
Bementek a várba, s mikor a tizennégy fejű sárkány hazajött, a legény meg sem várta sem jó, sem rossz szavát, megkollintotta az aranyvesszővel, s a sárkány egyszeriben felfordult. Az ezüstvárból is, csak rásuhintott a legény, s egy kicsi ezüstalma kerekedett. A legény ezt is eltette szép gondosan. Most már hárman folytatták útjukat.
Mentek, mendegéltek, hegyen-völgyön által, s egyszer csak egy aranyvárhoz értek. Volt, amilyen volt az a kettő, de az aranyvárból nézett ki gyönyörű szép leány!
Felszól a legény, hogy tartson velük, ha jobban szereti odafönn a másvilágban!
- Hej, hogyne szeretném - sóhajtozott a leány -, elmennék én szívesen, de huszonegy fejű sárkány megöl, ha innét elmozdulok!
- Csak gyere ki, ne félj - biztatá a legény -, majd eligazítom én a dolgát a huszonegy fejű sárkánynak! Kettőt már megöltem, ő lesz a harmadik.
Még jóformán nem is végezheté a beszédjét, nagyot csendül-bondul az aranyvár, s hát jő a sárkány, hogy a szájából hetvenhét singnyire szakadt a veres láng. Megérkezik a várhoz, nagyot dobban egyet, s kérdi:
- Hát ti mit kerestek itt, emberizinkek?
- Mi bizony téged - felel a legény, s azzal úgy meglegyintette az aranyvesszővel, hogy mind a huszonegy feje leszakadt a testiről.
Hej, megörült a leány, örömiben kiugrott az ablakon, éppen a legénynek a nyakába. Hálálkodott, hogy csak érjenek ki a másvilágra, soha meg nem felejtkezik róla. A legény pedig megsuhintotta az aranyvárat, abból meg lett egy szép kicsi aranyalma, s azt is eltette.
Elindult most a legény negyedmagával, s addig meg sem állapodtak, míg annak a liknak szájához nem értek, amelyik éppen az igazi világba vezetett. Megérkeztek a likhoz, indulnának is fölfelé, de hogy?
Hej, aki árgyélusa van - rikkant egyet a legény -, ide eljöttünk, de hogy vergelődünk fel, még magam sem tudom!
Búcsálódott a legény, vakarta a fejét, gondolt ide, gondolt oda, de semmiképpen nem tudott valami okosat kieszelni. Mármost mit csináljanak? Vissza is fordulhatnak. Soha meg nem látják a hazájokat, míg a világ s még két nap. Szepegtek a leányok is, hogy már mi lesz velük. Inkább maradtak volna ott azokban a szép várakban, még ha a sárkánnyal is kell élniök.
Hát egyszer csak, amint így búcsálódnak, valami kecskemekegést hallanak. Megszólal a legény:
- Az Isten istenemre ne legyen, ha ez nem az én táltos kecském mekegése. Az Isten, Krisztus úgy segéljen! No, ne féljetek, leányok, nem maradunk itt!
Lehajlik szegény a lik szájához, a száját fölfelé tartja, s nagyot rikkant:
- Cege, te, hé! Hé, cege, hé!
- Mekeke! - felelt vissza a kecske.
- Te vagy, édes kecském? Szaladj, kerítsd össze, ami kötél van a faluba', kösd össze azokat, azután kösd a farkadra, ereszd le a likon, s húzz fel minket innét!
- Mekeke! Hányan vagytok? - kérdé a táltos kecske.
- Csak négyen! - kiáltá a legény.
- Hát aztán versz-e még többet? - kérdé a kecske.
- Nem, édes kecském, csak keríts sok kötelet!
Elfut a kecske, összekeríti, amennyi kötél csak volt a faluban, azokat összekötözte, aztán jól a farkára bogozta, s leeresztette a likon.
Hanem, hogy szavamat össze ne keverjem, amíg a kecske odajárt kötélért, a leányok közrefogták a legényt mindenféle mézesmázos beszédekkel, s elcsalták tőle mind a három almát, de még az aranyvesszőt is.
Úgy egyeztek meg azután, hogy először felhúzatják a rézvárbeli leányt, másodszor az ezüstvárbelit, harmadszor az aranyvárbelit s legutoljára a legényt magát. Hej, nagyokat nyekegett szegény kecske, hogy ugyancsak lehallatszék minden nyekkenése, míg a három leányt felhúzta. De bezzeg ezeknek sem kiellett egyéb, csak fenn legyenek, mindjárt összesúgtak-búgtak, hogy a legényt nem húzatják fel egészen, hanem mikor a kecske féligre felhúzta, elvágják a kötelet, ők pedig továbbállítanak az almákkal meg a vesszővel.
Úgy tettek, ahogy megbeszélték. De a szegény legény nem volt olyan erősen feje lágyára esett, mint ők gondolták. Gondolta magában, hogy próbára teszi azokat a fejérnépeket, vajon nem akarnak-e vele valami huncutságot. Felkötött a kötélre egy jó nagy követ, s azt is kezdte húzni a táltos kecske, de még felire sem húzhatá fel, azok az istentelen fejérnépek elnyisszentették a kötelet, s a kő visszasuppant.
Hej, édes Jézusom! Elbúsulta magát a szegény legény, s erőst meg volt keseredve, hogy őt így el tudták bolondítani azok a leányok. Kiabált fel a likon torkaszakadtából, szólongatá a táltos kecskét, de bizony az nem mekegett vissza, mert azok a gonosz leányok magukkal vitték.
No, mos már mehet, amerre a szeme lát, csak ki nem a hazájába. Hova tekeredjék, merre facsarodjék? Gondolja magában, ő bizony egyet sem ereszti búnak árva fejét, ha már itt kell élnie, hát vígan éli világát. Elmegy a tündérkisasszonyok palotájáig. Éppen jó estére ért oda, s hát a tündérkisasszonyok úgy táncolnak, hogy felfordítják a palotát.
Hajjahaj! De bezzeg lett keletje a szegény legénynek. Mindjárt a nyakába ugrándoztak, tették-vették egymás kezéből, s úgy megforgatták, hogy a lelkit is szinte kirázták.
Mikor aztán egy kicsit beléhagyták a nagy táncot, azt kérdi a legszebb tündérkisasszony:
- Hát, te szegény legény, ugyan bizony hogy kerekedtél ide vissza?
Elbeszéli a legény nagy szomorún, hogy járt, mint járt azzal a három leánnyal.
- Egyet se búsulj azon, te szegény legény! - vigasztalá a tündérkisasszony. - Nesze, adok neked most egy gyémántvesszőt. Azok a leányok bizonyosan újra várat csináltak azokból az almákból, de te csak suhintsd meg ezzel a gyémántvesszővel mind a három várat, s megint három alma lesz azokból. A három almát megint suhintsd meg egyszer-egyszer, s a háromból lesz egy gyémántvár.
Azt mondja a legény:
- Köszönöm a drága ajándékot, szépséges tündérkisasszony, de mit csináljak vele, ha nem tudok kivergődni a hazámba?
- Azzal se évelődj - mondá a tündérkisasszony -, csak most siess el innét, mert mindjárt tizenkettőt üt az óra. Majd csak eligazodol ezzel, vagy így, vagy úgy.
Elbúcsúzik a legény nagy hálálkodással, s továbbmegy. Amint menne, mendegélne, talál egy nagy fát, de ez akkora volt, hogy a legfelső ága éppen az égig ért. Ezen ágon volt egy sasfészek, abban hat sasfióka. Hát lelkem, Istenem, egy rengeteg nagy kígyó csak tekergőzik fel a fán, s egyenest a fészeknek tart. No, ez a falánk állat most bizonyosan mind felfalja azokat a sasfiókákat.
"De már azt nem hagyom!" - mondá a legény magában. Azzal - uzsgyi neki! - csak beléfogódzik a legalsó ágba, hirtelen felmászik a fára, elé a gyémántvesszőt, s olyant suhint a kígyóra, hogy az csak lefordult a fáról.
Hej, hálálkodtak a sasfiókák, hogy így s hogy úgy lesz, csak az anyjuk hazajöjjön. Egyszerre csak nagy fekete felleg kerekedik a fészek fölé, s hát ez éppen öreg sas maga, mindenféle eleséggel jól megrakodva. Meglátja a legényt a fészek mellett, s nagy mérgesen feléje legyint egy szál tollával.
- Hát te mit keresel itt?! Most mindjárt halálfia vagy!
Aj, sírnak csipognak a fiókák, hogy ne bántsa azt a jó embert, mert az életüket mentette meg.
Azt mondja az öreg sas:
- No, te legény, azt hallom, hogy megmentetted a fiaim életét, mivel szolgáljam?
- Hej - sóhajtott a legény -, nagy lenne az én kérésem még neked is!
- Talán bizony ki szeretnél jutni ebből a mi hazánkból?
- Ejnye, de eltaláltad, te öreg sas! - álmélkodott a legény.
- No, ha csak az a baj, az még nem sok. Vittem fel én oda már nagyobb urat is.
Azzal nagy hirtelen fevetett a hátára egy nagy átalvető elemózsiát, a legényt ráültette, s meghagyta neki, hogy ha enni kér, csak essen neki mindig egy-egy jó falást az átalvetőből.
Felül a legény a sas hátára, s ez repül is, de úgy, hogy amerre szárnyalt, rettentő nagy fergeteg támadt utána. Csak repült, repült a sas felfelé a likon, s mindegyre kért egy-egy falást az átalvetőből. Addig kérte, hogy egyszer adna szegény legény, s hát egy befaló falás sincs.
- Adj húst, legény - kiáltott a sas -, mert különben nem viszlek a hazádba!
Megijed a legény, gondolja, ha már ennyiben van, inkább a maga húsából is ad, de mégsem térül vissza. Nagy hirtelen elérántotta a bicskáját, s kivágott egy jó darabot a combjából, s odadobta a sasnak.
- Érzem, hogy emberhús - szólt a sas hátra -, de ezzel fel is viszlek a hazádba.
Egyszer-kétszer még nagyokat rebbentett, s hát ott voltak a lik száján.
Ott letette a legényt, elbúcsúztak egymástól, a sas visszarepült, a legény pedig útnak eredt, ha valahol megtalálná a három várat.
Megy, mendegél, hegyeken-völgyeken átal, ország-világ ellen, s hát egyszer kecskemekegést hall.
Megáll a legény, hallgatódzik, fülel mindenfelé.
- Ez, Isten, Krisztus úgysegéljen, az én táltos kecském.
Megy a mekegés után, s addig megy, addig megy, hogy egy rézvárat ért. No hiszen, ez kellett neki is. Az ablakban ott ült nagy pirimókosan az első leány.
"Megállj - gondolá a legény -, mindjárt a zsebembe kerülsz te!" - s azzal csak megsuhintá a várat a gyémántvesszővel, a várból alma lett, s ő a zsebébe tette.
Megy tovább, s megint kecskemekegést hall. Addig megy a mekegés után, hogy az ezüstvárhoz ér. Ezt is megsuhintja, s a várból lett almát leányostul a zsebébe teszi. Így tett az aranyvárral is. Mikor mind a háromból alma lett, megsuhintá újra azokat, s a három almából olyan gyémántvár lett, hogy nem volt annak párja hetedhét országban! Bemegy a legény a várba, de szeme-szája eláll a sok minden fényességtül, nem találja helyit. Végigjárja a rengeteg nagy szobákat, de csak nem tudta, hogy melyikben telepedjék meg.
Akkorát sóhajtott, hogy a gyémántvár is megmozdult belé.
- Hej, csak volna itt még valaki!
Megy tovább, s megint kecskemekegést hall. Addig megy a mekegés éppen az a tündérkisasszony, aki gyémántvesszőt ajándékozta.
- Te az enyém, én a tied!
De bezzeg lett nagy sokadalom-lakodalom. Táncolt minden lélek, de legelöl a táltos kecske, hogy minden ablakot kirúgott nagy kedviben.
Holnap a kecske legyen vendégetek!