Így énekel e közismert csúfolódó dalocska. De miért kecskére ültek? És miért a gúnyolódó refrén: „mek, mek, mek”?
Mert a szabók gúnyneve – kecske.
Hogy miért az, kevesen tudnák megmondani. Pedig nem mai keletű e gúnynév, már Mikes Kelemen így írt egyik levelében:
„Gergely gazda… éppen ma reggel vásárolt egy új kék dolmányt a kecskénél.”
A magyar nép csúfolódó kedve más mesterséget is megtisztelt hasonló gúnynévvel. A csizmadiákra azt mondta: csirizrágó, az asztalosokra: csomótaszigáló, s hogy egy ma is emlegetett nevet idézzünk: tintanyaló, így régebben a „deákféléket” titulálták.
Már ez a három példa is közelít a válaszhoz: a mesterséghez, foglalkozáshoz illő jellegzetességekből szakította ki a nép ítélő szája a gúnynevet. Nos, a szabók legjellemzőbb eszköze: az olló. A kinyitott olló képe pedig a kecske X alakú hátsó lábaira emlékeztet, ráadásul régen a kecske kicsinyét nem gidának, hanem kecskeolló-nak nevezték. Már csak egy jelentésátvitel kell, és a szabóból – kecske lesz.
Mert a szabók gúnyneve – kecske.
Hogy miért az, kevesen tudnák megmondani. Pedig nem mai keletű e gúnynév, már Mikes Kelemen így írt egyik levelében:
„Gergely gazda… éppen ma reggel vásárolt egy új kék dolmányt a kecskénél.”
A magyar nép csúfolódó kedve más mesterséget is megtisztelt hasonló gúnynévvel. A csizmadiákra azt mondta: csirizrágó, az asztalosokra: csomótaszigáló, s hogy egy ma is emlegetett nevet idézzünk: tintanyaló, így régebben a „deákféléket” titulálták.
Már ez a három példa is közelít a válaszhoz: a mesterséghez, foglalkozáshoz illő jellegzetességekből szakította ki a nép ítélő szája a gúnynevet. Nos, a szabók legjellemzőbb eszköze: az olló. A kinyitott olló képe pedig a kecske X alakú hátsó lábaira emlékeztet, ráadásul régen a kecske kicsinyét nem gidának, hanem kecskeolló-nak nevezték. Már csak egy jelentésátvitel kell, és a szabóból – kecske lesz.
Veszprémben, 1270 táján élt Szabó Pál is, az első név szerint ismert magyar szabó, akinek neve egyúttal a mesterségnév első magyar nyelvű emléke.
cifraszűr
A magyar szabók három ágra szakadtak: a váltómíves, a vásármíves és a szűrmíves szabókra. Az első kettő finomabb posztóból, tehát vékonyabb kelméből dolgozott, ezért vékony szabóknak is nevezték őket. Köztük a különbség csak az volt, hogy a váltómíves a vevő által vett s átadott kelméből, tehát megrendelésre és méretre dolgozott, a vásármíves pedig maga vette az anyagot, és a vásárokon árulta a különféle készruhákat.
A szűrmíves szabó a magyar juh anyagából való, szűr-nek titulált durva posztóból készítette az anyagáról ugyancsak szűrnek nevezett, ma is közismert felsőruhát. – A vékonyszabók közül a XVIII. században kiváltak a csak egy ruhaféleségre specializált szabók, mint a nadrágmívesek, a zubbonycsináló-k, a réklikészítők és még sok más, ollóval és tűvel bajlódó mesteremberek.
Békességben éltek, hisz „nem volt közöttük tű, hogy össze ne férjenek”, és a céh összefogta valamennyit. Szigorúan őrködött tagjainak erkölcsi és hitélete felett, a szakmai tisztességre és becsületre nemkülönben vigyázott.
Elkobzással fenyegetve tiltotta, hogy a mester „titkon avagy nyilván avatatlan posztóból mívet csináljon és eladjon”, s ha arra vetemedett, hogy „az adott posztóból vagy matériából” ellopott, keményen megbüntették, harmadszori esetben mesterségét veszítette. Persze – mint egy közmondásunk fogalmazza – „szentnek hívják azt a szabót, akinél folt nem marad”.
(részlet: vmek.oszk.hu/04600/04683/html/rmme0010.html)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése