A magyar ember és a ló

Nekünk, magyaroknak különösen kedves a ló. Mi a fehér ló népe vagyunk. Már Atilla, hun őseink nagy királya is fehér lovon járt, s így később Turul nemzetség-beli szent királyaink, az Árpád-házi királyok is.
Őseink vallásukban is szorosan kapcsolódtak a lóhoz. Fehér lovat áldoztak. Az áldozati szertartás után húsából nagy lakomát csaptak. Innen a székely mondás, ami még ma is járja: "Ha fehér lovat látok, megéhülök."
A székelyek házain ősidőktől fogva kint volt a lókoponya. A fehér ló ugyanis a Nap állata, a ház homlokzatára pedig a Nap jeleként tették. A székely gyermekeknek még ma is az "aranycsitkó" hozza a karácsonyi meglepetést.
Eleink lóval temetkeztek.

Népművészetünkben is gyakran megjelenik a ló. Faragott, hímzett, életfáinkat gyakran lovak "őrzik", máskor szarvasok vagy madarak:

Meséink egyik leggyakoribb szereplője a ló, méghozzá nem is akármilyen: táltos! A táltosnak három -, öt -, vagy hat lába van, s beszélgetni tud az emberrel. Parazsat eszik, ettől kap erőt, s ekkor nincs előtte lehetetlen.

Szeresd te is nagyon a lovakat, ha teheted, tanulj lovagolni, hiszen a magyar emberhez hozzátartozik hűséges társa, a ló.