Isten tenyerén

Elköltöztem!

2010-11-26T14:13:00.000+01:00

Új helyre költöztem!

Őszintén remélem, továbbra is benéztek hozzám.

A folytatás itt található!

Viszontlátásra!

Őszi versek

2010-11-25T10:10:00.001+01:00

Máté Imre: Ősz

Későn ébred

már a Nap,

nem sürgeti

pittypalatty.

Tartós eső
csepereg,

hullanak a

levelek.

A játszótér

üresen

didereg a

hidegben.

Móricz Zsigmond: Jó a ropogó…

Jó a ropogó

piri mogyoró

Mackó uram szereti

bokrában felkeresi.

Egy tenyere

tele vele,

a másikkal

úgy csap bele.

Meghámozza, lám, lám,

és bekapja, hám! hám!

Ha teleszed egy mancsot,

vígan eszi és csámcsog.

Jó a mogyoró

piri mogyoró.

Fésűs Éva: A sündisznócska

2010-11-25T10:05:00.000+01:00

Tegnap korán esteledett

Sündisznócska ágyat vetett.

Ágyat vetett az avarba,

kicsinyeit betakarta.

Fújhat a szél szakadatlan

Melenget a mohapaplan.

Jó puha a földi fészek

Aludjatok kis tüskések.

Mondóka

2010-11-25T09:59:00.000+01:00

Katalinka, szállj el!

Jönnek a törökök;

Sós kútba tesznek,

Onnan is kivesznek;

Kerék alá tesznek;

Onnan is kivesznek;

Ihol jönnek a törökök,

Mindjárt utol érnek!

November 25. - Katalin napja

2010-11-25T09:58:00.000+01:00

A vidéki emberek sokféle előjelből tudnak következtetni az időjárás változásaira.
Az év egyes napjaihoz fűződő időjóslások többnyire névnapokhoz vagy naptári ünnepekhez kötődnek, ezek közül a legismertebbeket rigmusokkal is megörökítették.

Ha Erzsébet (november 19.) megrázza dunyháját akkor havazás várható, ha pedig Katalin (november 25.) kopog, Karácsony locsog, vagy fordítva.

András napja (november 30.) elsősorban varázsló nap, a kíváncsi lányok ezen a napon kívánják megtudakolni, ki lesz jövendőbelijük, mikor fognak férjhez menni. Eleink az időjárás kifürkészésére, elsősorban a tél milyenségére is használtak egy érdekes praktikát. Levágtak a nyersbükkfáról egy nagy forgácsot, ha száraz volt, meleg télre, ha nedves volt a forgács, akkor hideg télre számíthattak.

Énekelj minden nap!

2010-11-11T00:04:00.000+01:00

Ludasim, pajtásim

(magyar népdal,
Kallós Zoltán gyűjtése)

Itt meghallgathatod a dalt!

Mondókák Márton-napra

2010-11-11T00:02:00.001+01:00

„Egyél libám, egyél már,
Nézd a napot, lemegy már,
Éjfél tájba, nyolc órára,
Esti harangszóra,
Hipp, hopp, hopp.”

„Ködös Márton után
Enyhe telet várhatsz,
Havas Márton után
Farkast soká láthatsz.
Szent Erzsébet-napja
Tél elejét szabja,
Az András-napi hó
A vetésnek nem jó.”

Nincs szebb állat, mint a lúd,

nem kell neki gyalogút.
Télen, nyáron mezítláb,
úgy kíméli a csizmát.

Márton-napi hagyományok

2010-11-11T00:01:00.000+01:00

Lúd és újbor

Szent Márton és a lúd kapcsolatára vonatkozóan több magyarázatot is ismerünk. A legelterjedtebb az a legenda, mely szerint Szent Márton a ludak óljába bújt, hogy püspökké választása elől kitérjen, de a ludak gágogása elárulta rejtekhelyét.

A középkorban a jeles szent tiszteletére bort ittak és kövér ludat ettek, ugyanis az akkori naptárakban az óév utolsó jeles napjának számított.

Szent Márton lúdja kifejezés - főként a Dunántúlon - utal a nap jellegzetes ételére és az egykori földesúri járandóságra. Ilyenkor már le lehet vágni a tömött libát. "Aki Márton-napon libát nem eszik, egész éven át éhezik" - tartották. Márton-napon országszerte lakomákat rendeztek, hogy egész esztendőben bőven ehessenek, ihassanak. Szent Márton napjára általában megforr az újbor. "A bornak Szent Márton a bírája" - tartja a mondás. Úgy gondolták, minél többet isznak, annál több erőt és egészséget vesznek magukba.

Néhány szólásunk is megörökítette Márton lúdját, pl. "Sok Szent Márton lúdja elkelt azóta", mely az idő múlására vonatkozik, hogy bizony régen volt az már! A "kövér, mint Szent Márton lúdja" mondás aligha szorul magyarázatra.

Szent Márton gazdasági határnap

Márton-nap a 14. századi krónikákban határnapként szerepel: a tisztújítás, fizetés, jobbágytartozás lerovásának napja volt.

A Szent György-napkor, április 24-én legelőre hajtott jószágok az ősz beálltával végképp az istállóba kerültek. A magyar nyelvterület különböző részein, illetve az állatfajtáktól függően Szent Mihály (szeptember 29.), Vendel (október 20.), Dömötör (október 26.) és végezetül Szent Márton (november 11.) voltak az állatbehajtás jeles napjai.

Márton-nap a néphagyományban

Márton napját egykor az egész országban számon tartották a pásztorok. Élő szokásként legtovább Vas megyében maradt meg a Márton-napi vesszőhordás és a pásztorok megajándékozása. A disznópásztorok felkeresték azokat a házakat, ahonnan állatokat hajtottak a legelőre, és vesszőket vittek ajándékba a gazdáknak.
Ez volt a Szent Márton vesszeje, melyről azt tartották, ahány ága van, annyit malacozik majd a disznó. Köszöntőt is mondtak. A szokás még élénken élt az emberek emlékezetében az 1960-as években.

November 11. - Szent Márton napja

2010-11-11T00:00:00.009+01:00

Szent Márton püspök 316-ban (vagy 317-ben) született a Római Birodalom Pannónia tartományában, római katonatiszt fiaként. Szülőhelyeként Savariát jelölik meg. Szülei néhány évvel később Ticiniumba (Pavia) költöztek. Márton 328-ban – szülei tiltakozása ellenére – katekumen (hitújonc) lett. 331-ben sorozták be a római hadseregbe, és mint lovas testőrtisztet Galliába vezényelték.

A legenda szerint 334-ben a galliai Ambianum (Amiens) városkapuja előtt találkozott egy fázó koldussal. Köpenyét kettéhasította és egyik felét a koldus vállára terítette.
A következő éjszaka álmában megjelent Krisztus a fél köpenybe burkolózva, mert ő volt, akit koldusnak vélt.
Márton hamarosan kilépett a hadseregből, és 334 táján megkeresztelkedett, majd téríteni indult kelet felé egészen a Dunántúlig.
Hazatérve édesanyját is megtérítette. 359-ben Poitiers közelében telepedett le, hogy Hilarius püspök mellett lehessen. Turones (ma: Tours) városának polgárai 371-ben püspökké választották.
A város mellett kolostort alapított, ami a középkorban Franciaország egyik vallási központja lett. Hívei és szerzetesei tiszteletétől övezve halt meg 397-ben.

A hagyomány szerint november 8-án hunyt el, és november 11-én temették el. Temetésének időpontja vált emléknapjává. Szent Márton volt az első olyan szent, aki nem mártírként halt meg.

A Legenda Aurea a szent számos csodáját beszéli el, többek között gyógyításokat, halottak feltámasztását, az ördög legyőzését, a rablók megtérítését, vad kutyák megszelídítését.

Figyelmetekbe ajánlom ezt a csodaszép népdalt!

2010-11-09T10:04:00.001+01:00

Repülj madár, repülj!

Weöres Sándor: Ha a világ rigó lenne

2010-11-09T09:53:00.001+01:00

Ha a világ rigó lenne,
kötényemben ő fütyülne,
éjjel-nappal szépen szólna,
ha a világ rigó volna.

De ha a világ rigó lenne,
kötényembe nem is férne,
kötényem is honnan volna,
ha az egész világ rigó volna.

Akikkel találkozhatsz a téli madáretetőben

2010-11-09T09:11:00.012+01:00

Mezei veréb

Hossza 12,5-14 centiméter, szárnyfesztávolsága 21-26 centiméter, testtömege 24-38 gramm. Feje teteje, halántéka és nyakszirtje vörösbarna. Szemsávja, a szeme alatt levő sáv, hátsó fültájék-foltja, állát-torkát beborító nagy folt, fekete. Pofája és nyaka felső része fehér; hasi oldala fehéresbarnás.

Vedlési időszaka június közepétől kb. novemberig tart.Ősszel és télen gyommagvakkal táplálkozik. Tavasszal és nyáron hernyók és levéltetvek teszik ki az étrendjét. Nem vonuló, állandó madár.
Faodvakban, elvétve háztetőkön fészkel, 2-3-szor évenként, de elfoglaja a fecskefészkeket, a hasznos odulakók részére kihelyezett mesterséges fészekodvakat is. Az első fészekalj áprilisban, a második júniusban, a harmadik pedig augusztusban teljes. Fészke gyökerekből, szénából és tollakból van magasra halmozva. Fészke kerek, melyet oldalbejáróval épít. 5-6 tojása szennyesfehér alapon sűrűen borítva szürke és szürkésbarna pontokkal és foltokkal tarkított.

Házi veréb

Hossza 14 centiméter, szárnyfesztávolsága 21-26 centiméter, testtömege 24-38 gramm. A fej eleje, valamint a fejtető középső része barnásszürke, a szemtől kezdődő s a halántékon keresztül a tarkóig húzódó széles sáv szürke. Hasi oldalának egyéb alsó részei fehérek, az oldalak felé hamuszürkések. Farktollai sötétbarnák. Szeme barna, csőre fekete, de télen szürke, s csak a hegye sötétszínű; lába sárgásbarna.

Magyarországon rendszeres fészkelő, gyakorinak számít.
Települések házainál, kertekben, faodvakban fészkel, évenként 3-szor is költ. Fészkét szalmából, rongyokból, tollakból halmozza fel, 5-6 tojása szennyesfehér, hamuszínű pontokkal és foltokkal sűrűn borítva. A csupasz fiókák 13-14 nap alatt kelnek ki, és további 16-18 nap múlva már el is hagyják a fészket.

Széncinege

Az igen színpompás kis madár csőre, feje teteje és ezzel összeköttetésben levő torokfoltja fekete, és egy-egy fehér arcfoltot vesznek körbe. A torok feketéje a sárga has közepén egészen a farokig folytatódik, a lábak között a hímek esetében jelentősen kiszélesedik. A hát zöldes színű, a szárnyak és a farok némileg sötétebb. A szárnyakon fehér sáv fut végig.

Megismerhetjük a „nyitnikék” és „tí-cső” kiáltásairól, díszes tollazatáról ezt a mindenevő madarat. Étlapjukon főleg rovarok, különféle ízeltlábúak: pókok, szöcskék poloskák, és hernyók szerepelnek.

Ökörszem

Testhossza 9-10 centiméter, szárnyfesztávolsága 13-17 centiméter, súlya 7-12 gramm. Fahéjbarna tollazata van. Rövid farkát felfelé tartja.
Rovarokkal, pókokkal, bábokkal és petékkel táplálkozik, melyet rőzserakások, gyökerek közt keresgél. Az ökörszem 6 évig él.

Az ivarérettséget egyéves korban éri el. A költési időszak áprilistól-júliusig tart. Évente kétszer is költ. A hím több fészket készít, amiből a tojó kiválaszt egyet. Fészekalja 6-7 tojásból áll, melyen 14 napig kotlik. A fiókák még 17 napig tartózkodnak a fészekben. A fészekparazita kakukk elég gyakran megtiszteli a tojásának kikeltésével.

Vörösbegy

Hossza 14 cm, szárnyfesztávolsága 26 cm és testtömege körülbelül 19,5 gramm. Tollazata hátán barna, hasán fehér, begye, mint ahogy neve is mondja, vörös.

Csak költési időben alkot párt. Kedveli az erdőket és a fás kerteket, majdnem mindig sűrű aljnövényzetben költ. Rovarokat, férgeket, bogyókat és magvakat fogyaszt. Általában néhány évet él, de a legidősebb elérte a 13. évét.Egy évesen éri el az ivarérettségét, áprilistól júliusig költ évente kétszer. A tojó 5–7 tojást rak, melyen 13–14 nap kotlik, ekkor a hím akár háromszor is táplálja óránként. A fiatal madarak 12–15 nap múlva repülnek ki.

Barátposzáta

Hossza 13 centiméter, szárnyának fesztávolsága 20-23 centiméter, testtömege 16-25 gramm. A hím sapkája fekete, a tojóé és a fiataloké vörösesbarna.

Rovarokat, pókokat és ászkákat gyűjtöget az ágakon és leveleken. Hosszútávú vonuló.Fészkét száraz növényi részekből, gyökerekből, szőrszálakból készíti, általában bokrokra. A fészek kialakítása olyan kezdetleges, hogy a költés után magától megsemmisül. Fészekalja négy-öt tojásból áll, melyen 11-14 napig kotlik, többnyire a tojó. Évente kétszer költ, május és június között.

Örvösgalamb

A Kárpát-medencében rendszeres fészkelő, még Budapesten is megtalálható.Testhossza 40–42 centiméter, szárnyfesztávolsága 75 centiméter és a testtömege 280–600 gramm közötti. A legnagyobb európai galambféle. A felnőtt madaraknak jellegzetes fehér folt van a nyakukon, a fiataloknál ez még hiányzik. Mindkét ivar egyforma, nyakuk és farkuk szürke, mellük vörhenyes-szürke. Hátuk és szárnyuk szürkésbarna. A felrepülő madaraknál feltűnő a szárnyon lévő fehér folt.

Költési időn kívül nagy csapatokban él. Gyommagvakkal, gabonamagvakkal és a tölgy makkjával táplálkozik. Megfelelő körülmények között állandó, de rövidtávra vonul.

Fekete rigó

Testhossza 24-25 centiméter, szárnyfesztávolsága 34–38 centiméter, súlya 80–120 gramm. Csőre sárga, szeme fekete, lábai barnák. A hím fekete, a tojó barnás színű, a fiatalok az első vedlésig pettyezett mintájúak. Kiváló énekes, csak nappal énekel, de nagyvárosokban a megvilágítás hatására éjszaka is lehet hallani a hangját.

Bogarakat és azok lárváit, pattanókat, cserebogarakat, lószúnyogokat és gilisztákat zsákmányolnak, de nagyon szeretik a gyümölcsöket is. Egy részük állandó, más részük a Földközi-tenger nagy szigetein és Olaszországban tölti a telet.

2010-11-09T06:47:00.001+01:00

Újra eljött a madáretetés ideje!

2010-11-09T06:30:00.007+01:00

Csak télen etessünk!

A madáretetés a havas, ónos esős időszak, tehát a tél dandárjának madárvédelmi tevékenysége.
Hazánkban továbbra sincs szükség az egész éves etetés gyakorlatának bevezetését, ezért a költési időszak kezdetével fejezzük be a kert madarainak etetését.
Ennek madárvédelmi oka van. Több megfigyelés is beszámol arról, hogy egyes széncinege párok az etetőben maradó napraforgóval etették a fiókáikat, akik ezt nem tudván megemészteni, a gyomortól a nyelőcsőig felgyülemlő magoktól megfulladtak, elpusztultak.

Mit etessünk?
A legfontosabb téli madáreleség a nem sózott, nem pirított, magas olajtartalmú fekete (ipari) napraforgó. A szotyiba érdemes apró szemű magvakat: kölest, muhart stb. keverni, a legegyszerűbb, ha az állatkereskedésekben, barkácsáruház-láncokban kapható pinty és hullámos papagáj magkeveréket vásárolunk.
Ne keseredjünk el, ne reklamáljunk, inkább örüljünk, ha a vásárolt napraforgó törött, „szemetes”! Sok madár csőre ugyanis nem elég erős az egész napraforgó szemek feltörésére (pl. vörösbegy, ökörszem), e fajok csak a törött szemekből kihulló magtörmeléket, a napraforgóba keveredő gyom és egyéb apró magvakat tudják hasznosítani.

A legáltalánosabb téli madáreleség a magas olajtartalmú (fekete) napraforgó, amibe apró magvakat is keverhetünk.

Az olajos magvakhoz hasonlóan fontos téli etetőanyag az állati zsiradék: a nem sós vagy kifőzött szalonna, a faggyú, illetve a ma már szinte bármely élelmiszerbolt állateledel kínálatában szereplő cinkegolyó. Legalább ilyen jó, ha lágy sajtot is kiteszünk valamilyen vízszintes felületre, akár az etető sík tetejére, mert ezt is nagyon szeretik a madarak, különösen a vörösbegyek.

A faggyú és mag keverékből álló cinkegolyó hálós kiszerelésű

Az olajos magvak és az állati zsiradék mellett leggyakrabban almával etethetünk. A gyümölcsöket lehetőleg szúrjuk fel bokorág-csonkokra, esetleg faágakra, így a madarak hóeséskor és azt követően is hozzáférhetnek, míg a talajra szórt élelem mindaddig elérhetetlen számukra, amíg el nem takarítjuk a havat. Az almát gyakorlatilag minden lágyevő, tehát rovarokat (is) fogyasztó madár kedveli, így nagy segítséget nyújthat szokatlan módon áttelelő madaraknak, például a barátposzátának.

Adható a madaraknak ezen kívül főtt rizs, főtt tészta, levesben főtt zöldségek, ezeket elsősorban a rigók és rovarevők fogyasztják.

Kenyeret, morzsát soha!
Soha ne adjunk a madaraknak kenyeret, kenyérmorzsát, mert ezek erjedésnek indulva gyomor- és bélgyulladást, akár a madarak pusztulását okozhatják.

Gárdonyi Géza: A cinege

2010-11-09T06:21:00.002+01:00

Egyszer nagy hideg volt. Az ablakokat jégvirágok nőtték be. Az emberek bundában mentek ki a szobából; a fülükre is ráhúzták a sapkát, és kék orral, könnyező szemmel tértek vissza. Azt mondták, hogy soha, mióta élnek, ilyen hideg nem volt.

Juliska rálehelt az ablakra. A jégvirágok megolvadtak egy helyen a leheletétől, és kerek tisztaság támadt ottan. Juliska kinézett azon a kertbe. Mit látott? Hóval prémezett fákat, fehérséget mindenütt.

Az ablaktól néhány lépésnyire van egy almafa. Annak az egyik ágán egy madárka ült. Piciny lába belesüllyedt az ágon fehérlő hóba. Szomorúan csipegett. Egyszer csak lehunyta a szemét. A feje aláhanyatlott. A következő pillanatban lehullott az ágról, és beleesett a hóba. A hátára esett. A lába az ég felé. Ott is maradt mozdulatlanul.

- Istenem! - kiáltott fel Juliska. - Meghalt?

- Ki halt meg? - kérdezte Mariska.

- A kis madár. Megfagyott szegény.

Azzal kendőt kapott a vállára, és kifutott. Fölvette a kis madarat, és bevitte a szobába.

Ott addig-addig melengették, mígnem egyszer csak fölemelte a fejét. Egy darabig bágyadtan nézett Juliskára, azután felröppent. Rászállott a sifonér tetejére, és onnan pislogott szét a szobában.

A leányok nevettek és tapsoltak, hogy így visszanyerte az életét a madárka. Előhoztak egy üres kalitkát a kamrából, és hívogatták bele:

- Gyere bele, kis madár, ez lesz a te házad, adunk neked kendermagot, friss vizet. Olyan jó dolgod lesz, mintha nyár volna.

A madárka azonban nem értette a hívogató szót. Rémülten kerengett ide-oda a szobában. Olykor nekirepült az ablaknak, és nagyot dobbantott rajta. Mindenképpen ki akart menni, vissza a tél rideg-hideg, havas világába.

Végre megfogták és beletették a kalitkába. Hogy vergődött a kis bolondos cinege! Mindenképpen ki akart szabadulni.

Aztán mikor látta, hogy a leányok elvonultak a szoba túlsó sarkába, megállott. A melle pihegett. Nagy ijedelemben volt szegény.

Hanem azután, mikor észrevette, hogy nem bántja senki, leugrott a kendermagos vályúhoz, és evett-evett szegényke, és ivott rá nagyokat.

Néhány nap múlva megszelídült. Nem verte többé a szárnyával a kalitka drótjait. Jólesett neki a meleg szoba meg a jó étel-ital. Egyszer mi nem jutott eszébe: felült a legfelső ülőkére, és nótára gyújtott.

A leányok örvendezve állottak körül.

- Dalolj, dalolj, aranyos cinege!

És a madár dalolt, dalolt félig lehunyt szemmel, boldogan. Vajon miről dalolt? Talán a tavaszról? Talán a napsugárról? Talán az ibolyáról? Talán egy másik kis cinegéről, aki azóta megfagyott?

Az egész telet ott töltötte a kis madár. Jókedve volt. Meg is hízott. A tolla élénkebb színben ragyogott, mint mikor odakerült.

Aztán jött a tavasz. A mezőn kizöldült a fű. Meleg napsugár szállott az égből. Az almafa virágzott, s künn csicseregtek a fecskék.

A cinege kidugta a fejét a drótokon, és szomorúan nézett ki az ablak üvegén át a szabadba. Nem dalolt többé.

Csak ült elgondolkozva, szótlanul.

- Most már eresszük el - szólott Juliska -, látom, hogy kívánkozik.

- Jaj, ne eresszük el - felelt Mariska -, ki énekel akkor nekem?

- Ejnye, te szívtelen - szólt Juliska -, hát te csak arra gondolsz, hogy énekeljen neked; nem látod, hogy ő szegény milyen szomorú? Ez nem sárga-fekete kanári, nem rabnak született madár, ez a szabadság madara, börtön neki a kalitka. Meghalna bánatában, ha zárva hagynánk.

- Hát jó - szólt Mariska -, eresszük szabadon.

De mikor a kis cinege kiröppent és eltűnt a fák lombjai között, Mariska mégis sírva fakadt. És hát Juliska is törülgette a szemét.

- Isten áldjon, kis madár - mondogatták a kendővel integetve.

- Isten áldjon - mondotta Mariska -, sohasem hallom többé a te szép éneklésedet.

Másnap, ahogy ott ültek a szobában, az ablakon át beszálló napfényben, egyszer csak egy ismerős madárdal hangzik az ablakon át.

Ott volt a kis cinege. Ült a barackfán. Énekelt Mariskának meg Juliskának.

Gárdonyi Géza: Zsendice és a pipája

2010-11-09T06:05:00.002+01:00

Volt egyszer egy ember meg egy pipa.
Az embernek Zsendice volt a neve.
Zsendice nem szeretett semmit és senkit annyira a világon, mint a pipáját. Együtt jártak, együtt keltek, de legjobban szerettek együtt feküdni.
Derék, egészséges cseréppipa volt. Rézkalapot hordott a fején, és selyembojtot a derekán. Ha Zsendice megtömte dohánnyal, és lángot tartott rá, a pipa beszívta a lángot, és olyan gyönyörű füstmacskákat, füstkígyókat, füstsárkányokat és egyéb füstállatokat eregetett, hogy öröm volt nézni.
Zsendice nézte is. Egész nap heverészett a subáján, és eregette a füstmacskákat, füstkígyókat, füstsárkányokat a pipából.
Szegény ember volt különben ez a Zsendice. Nem volt egyebe, mint egy kis szalmafödelű háza, egy körtefája és egy subája.
Egyszer, amint a subáján pipázott, észrevette, hogy a subának szétszakadt egy helyen az öltése.
- Sebaj - szólott -, majd megvarrom.
Hanem mindig halasztotta a varrást a füstállatok miatt. A lyuk pedig nőtt. Egyik öltés a másik után szakadt. Utoljára szétmállott az egész suba.
Akkor Zsendice befeküdt a házába, a szalmaágyra, és ott pipázott.
Egyszer, amint egy füstsárkányt látott szépen szállani a padlás felé, észrevette, hogy az egyik gerenda le van ereszkedve.
- Sebaj - szólt -, majd megtámasztom.
De annyira elmerült a füstállatok nézegetésében, hogy a gerendatámasztásra nem jutott idő. Leereszkedett az egész padlás, megrogyott az egész ház.
Zsendice kiballagott a körtefája alá, és lehasalt a gyöpre.
- Ez jó fa - szólott -, a lombjai olyanok, mint a sátor, a körte pedig lehull a számba.
Ott eregette tovább a füstöt, és hol egyik oldalára fordult, hol a másikra.
Egyszer észrevette, hogy hernyók sétálnak a körtefán.
- A hernyó gonosz állat - szólott átkukucskálva egy füstkígyón, amely karika módra szállt az ég felé -, no de majd leszedem én azokat a hernyókat.
Egyik napról a másikra halasztotta a hernyószedést. A hernyók megszaporodtak, és megették virágjában a körtét.
Arra megy akkor a földesúr. Azt mondja Zsendicének:
- Szegény Zsendice, de kipusztultál mindenből. Gyere hozzám szántani, segíts magadon egy kis pénzzel.
Zsendice fejet bólintott erre. Bizony jó lesz. Köszönte a szívességet.
Hanem mielőtt munkába fogott volna, rágyújtott a pipára, és nézte, nézegette az égbe szálló füstmadarakat, füstkígyókat, füstsárkányokat és egyéb füstállatokat.
Ezalatt persze más ember ment a földesúrhoz. Elvégezte a szántást. El is tette a pénzt. Zsendice nem kapott semmit.
Akkor arra gondolt, hogy meg kellene házasodni.
Volt a faluban egy szép leány, akinek pénze is volt, háza is volt. Éppen jó lett volna feleségül Zsendicének.
Leült a ház elé, és ott a pipáját meggyújtva gondolkozott, hogyan kérje meg a leányt.
A pipa tömérdek füstállatot eregetett ki magából. Míg Zsendice ezeket nézte, más ember jött, és elvitte előle a leányt feleségül.
Zsendice a régi szegénységben maradt.
A földesúr újra megsajnálta Zsendicét, és így szólt hozzá:
- Gyere hozzám kukoricacsősznek. Nem lesz semmi dolgod, csak a kukorica körül kell sétálnod, hogy el ne hordják. Adok jó fizetést.
Zsendice elment csősznek.
Mindjárt az első reggelen, amint fölébredt, így szólt magában:
- Mielőtt kimennék körülnézni, elpipázok egy fél marok dohányt.
Azzal megtömte a pipáját, és gyönyörködött a füstállatokban, mint azelőtt szokta.
Persze ezalatt hordták a kukoricát. Az uraság észrevette. Elcsapta Zsendicét a csőszhivatalból.
Zsendice szegény ember maradt.
Akkor nagy szomorúságba esett. Leült a háza előtt az árokpartra, megtömte a pipáját, és nézte, nézte, hogyan szállanak az ég felé a csodálatosabbnál csodálatosabb füstállatok.
Addig-addig nézte, míg elaludt.
Azt álmodta, hogy egy nagy füstmadár száll ki a pipából, és nem oszlik szét a levegőben, hanem megáll előtte, szétterjeszti a két nagy fehér szárnyát, és így szól hozzá:
- Ülj a hátamra, Zsendice, elviszlek olyan országba, ahol nyakig úszol a tejben, térdig jársz a mézeskalácsban, kolbász hajlik rád a fűzfáról és farsangi fánkkal van kirakva az országút.
Tetszett ez a beszéd Zsendicének. Felült a füstmadár hátára, és szállott, szállott a hátán mérhetetlen magasságba, mérhetetlen messzeségbe.
Zsendice örömmel látta, hogy a füstmadár után repül az egész állatkaraván. A macskák, kígyók, sárkányok mind mennek egymás után kavarogva, röpködve a hátuk mögött.
Egyszer csak valami felhő tetejére értek. A füstmadár letette ott a hátáról. Köréje telepedett az egész állatkaraván.
- Nézz vissza a földre - szólt a füstmadár -, mert sohasem látod többé.
Zsendice visszanézett a földre, amely szédítő mélységben feküdt alatta.
Megismerte a faluját, a falujában a saját házát a körtefával együtt.
Hanem alig tudott hova lenni a nagy csodálkozástól, mikor magamagát pillantotta meg a körtefa alatt.
Ő volt valósággal, csakhogy éppen a pipa hiányzott a szájából. Szorgalmasan varrta a bundáját. A bunda újra jó volt, ép volt, szép volt. Azután bement a házba, feltámasztotta a gerendát, megigazította a tetőt, bemeszelte a falat. A ház újra állott. Fehérlett a napon, mint a hó. Azután kiment az ajtón, és figyelmesen nézte a körtefát.
- Nini - szólott -, hernyó koma, mit keresel a fámon? Talán bizony a körtémen akarsz meghízni?
Sietve emelte le a ház oldaláról a létrát, és szorgalmas hernyózáshoz fogott.
A fa gyönyörűen virított. Olyan volt, mint egy nagy virágbokréta. Azután, mintha egy pillanat alatt nyárrá változott volna a tavasz, körtékké változtak a virágok is.
A faágak meghajlottak az édes teher alatt.
Jött az uraság. Megvette a körtét egy zacskó pénzért.
Zsendice akkor ekét vitt ki a házból.
Fölszántotta a földjét, és belevetette a pénzt. A pénz egy pillanat alatt százszor annyit termett. A Zsendice háza megélénkült. Tarka tehén ivott az udvaron. A tarka tehenet egy fiatal, szép asszony megfejte. A fiatal, szép asszony bevitte a habos, fehér tejet a szobába.
- Ki az? - kérdezte Zsendice.
- A te feleséged - felelte a füstmadár.
Azután a füstállatoknak komoly fejbólogatása között folytatta:
- Látod azt a szép házat, azt a szép gazdaságot, azt mind elpipáztad, ellustálkodtad. Sem házad, sem pénzed, sem feleséged nincsen, csupán egy csomó füstállatod van, amely, nézd, így hagy mindig magadra.
És a füstállatok kacagva oszlottak szét.
Zsendice ijedten kapaszkodott a felhő csücskébe, azazhogy egy keserűlapu szárába, mert fölébredt.
Megcsóválta a fejét, és nagyot gondolkozott.
Én nem tudom, miket gondolt még az a Zsendice, hanem azt láttam, hogy mikor fölkelt, a pipáját széttörte a csizmája sarkával.

Gárdonyi Géza: Cicafuttatás

2010-11-09T06:02:00.001+01:00

Mióta áll a világ, a cica meg a kutya nem szeretik egymást.
A kutya azt mondja:
- Én őrzöm a házat.
A cica azt mondja:
- Fontosabb az én hivatalom. Próbálja meg a kutya, fogjon egeret, hadd lássam, van-e olyan tudománya, mint nekem.
- Hamis a zúzád - mondja a kutya -, fogsz ám egeret, de magadnak, mert szereted az egérpecsenyét.
- Te pedig, kutyus, nem a házat őrzöd ám - feleli a cica -, hanem őrzöd a konyhaajtót. Mindig azt lesed, mikor vetnek ki csontot. Azért ugatsz, hogy a csonttól mindig elkergess.
- Én hű vagyok - mondja a kutya.
- Én szép vagyok - feleli a cica.
- Én okos vagyok - büszkélkedik a kutya.
- És én meg ügyes - kevélykedik a macska. Én nem harapom meg a gazdámat.
- Nem. Te csak megkarmolod.
- Persze, hogy megkarmolom, ha a farkamat húzza, de aztán kedveskedek neki: hozzádörgölöm a bajuszomat.
- Engem jobban szeretnek - mondja a kutya.
- Már miért szeretnének jobban? - feleli a cica. - Hát nem engem vesznek ölbe? És nem engem simogat-e mindenki?
- Ha én olyan piciny volnék, mint te, engem is ölbe vennének. Még inkább, mint téged - mondja a kutya. - Van egy piciny fajtájú rokonom, Pincsinek hívják, az jóformán gyalog is alig jár: mindig ölben viszik.
- No azt szeretném látni - mondja a cica -, hiszen ti még a muzsikához sem értetek.
- Hát te talán értesz?
- Értek hát. Tudok dorombolni. Eldorombolok én mindenféle nótát.
- Macskanótát.
- Nem is kutyanótát, mert azt még nem találták ki eddig.
- Nem félsz, hogy elhúzom a nótádat?
- Már hogy félnék? Egy ilyen kuvasz kutyától.
- Mit mondtál? Én kuvasz vagyok? No ezért meglakolsz.
A következő pillanatban már neki is ugrott a kutya a macskának. De a cica abban a pillanatban eliramlott. Fölszaladt az udvar kerítésére, onnan a fára. A nagy mérges ugatásra a szomszédból is átfutott két kutya, s azok is segítettek Bodrinak az ugatásban. Kergették a cicát, de biz a cica a faágról csak gúnyosan mosolygott rájuk lefelé.
- Uuu, uuu, uuu!
- Au, au, au!
- Vau, vau, vau!
Dühösködött a három kutya a fa lombozata felé. Minél bosszúsabban ugattak, a cica annál jobban nevetett rájuk.
- Csak mérgelődjetek a kedvetekre! - nyávogta feléjük. - És gyertek föl utánam , ha tudtok.
Hopp! ugrik is egy nagyot Bodri, de bizony nem jut el az ugrásával még a fa derekáig se.
Hopp! próbálkozik a másik is, a Sajó. De Sajó még addig se viszi. Hopp! a Zordon is ugrik egyet, de megcsúszik a fa tövénél, s olyat bukfencezik, csak úgy nyekken belé.

Milyen jó is, hogy a kutyák nem bírnak fára mászni. Bezzeg szorulna akkor a cica. De milyen furcsa is volna, ha tudnának. Gondoljátok csak el: a kutyák a fákon ugrálnának és onnan ugrálnának az emberek nyaka közé. No, nem kérek belőle, hogy egy nagy lompos juhászkutya ugorjon az én nyakamba, ha mindjárt szeretetből is vagy jó barátságból. Elég, ha a cica megcselekszi. Utána az is mindig odadörgölődik a bundájával az arcunkhoz, s ezzel kéri, hogy ne haragudjunk érte.

Gárdonyi Géza

2010-11-09T05:55:00.003+01:00

Regényíró, költő, elbeszélő.
1863. augusztus 3-án született Agárdon.

Írói hírnevét a magyar paraszti életet parodizáló Göre Gábor sorozat hozta meg számára.
1894-ben jelent meg első jelentős regénye, A lámpás. Ebben az időben már irodalmi körökben is elismert íróvá vált.
1901-ben jelent meg első történelmi regénye, Az egri csillagok, majd ezt követte 1902-ben A láthatatlan ember, 1908-ban pedig az Isten rabjai.

Azonban nemcsak a felnőtt olvasók számára alkotta meg már klasszikusnak számító remekműveit, de a magyar ifjúsági-, sőt gyermekirodalmat is megajándékozta néhány gyöngyszemmel.

Énekelj minden nap!

2010-11-08T18:32:00.002+01:00

Érik a szőlő

Érik a szőlő, hajlik a vessző,
bodor a levele.
Két szegény legény szántani menne,
de nincsen kenyere.

Van vereshagyma a tarisznyában,
keserű magában.
Szolgalegénynek, hej, a szegénynek,
de kevés vacsora.

Zörög a kocsi, pattog a Jancsi,
talán értem jönnek.
Jaj, édesanyám, szerelmes dajkám,
de hamar elvisznek.

Kocsira ládám, melléje párnám,
magam is felülök.
Jaj, édesanyám, szerelmes dajkám,
de hamar elmegyek.

Huncut a gazda, nem néz a napra,
csak a szép asszonyra.
Huncut a vendég, mert mindig innék,
Ha vóna, ha vóna.

A dalt itt meghallgathatod!

Őszre fele van az idő

2010-11-08T18:24:00.002+01:00

Őszre fele van az idő,
tarjasodnak a kis felhők,
sírdogálnak a bárányok,
mert nincs nekik édesanyjok.

Ne sírjatok kis bárányok,
van még nektek jó juhásztok,
jó gazdátok, jó juhásztok,
aki gondot visel rátok.

Magyar népköltés

Takáts Gyula: Rigórúgta dió

2010-11-08T18:20:00.004+01:00

Kopog a dió.
Rúgja a rigó.
Örül a néne.
Szedi szegényke.

Leül a fűre.
Fölnéz a fára.
Eszeget csendben
rigó szavára.

Móra Ferenc: Dióbél királyfi

2010-11-08T18:16:00.002+01:00

Ezekben az ínséges időkben igazság szerint örülnöm kellett volna neki, hogy olyan csupacsöpp vagyok. Hiszen kis ember kis karaj kenyérrel beéri. De én nem erre gondoltam, hanem arra, hogy a kis ecetfából is nagy ecetfa lett már, amelyik velem egyszerre született a házunk előtt, én meg még mindig nem érem föl a kilincset.

Ha emiatt nagyon búnak eresztettem a fejemet, édesanyám mindig az ölébe vett, és megcirógatta a fejemet:

- Nem tesz az semmit, lelkem gyerekem. Látod, Nevenincs királynak is Dióbél királyfi volt a legkisebb fia, mégis azé lett a királyság.

Olyan sokszor elmondta nekem szülém ezt a mesét, hogy még most is szóról szóra tudom. Föl is jegyzem, hátha lesz olyan babszemjankó kisgyerek, aki megvigasztalódik rajta.

"Nagy volt a bánata Nekeresdországban Nevenincs királynak. Szíve facsarodott, könnye záporozott, öregbéresének ahogy panaszkodott:

- Se éjem, se napom, tenger a bánaton; ami szívem nyomja, ki nem tálalhatom.

Okos ember volt az öregbéres, mindig a keze ügyében tartotta az eszét.

- Eljárt rajtam az idő - folytatta Nevenincs király -, de még meg is gázolt. Eltörik a kis sótartó, öreg vagyok, sírba hajló.

- Nem baj az - vigasztalta koronás gazdáját a bölcs öregbéres -, csak a lepény megmaradjon, száj majd csak akad hozzá. Három fia van Felségednek, telik gazda a koronára.

- Irósvaj, itt a baj - potyogott a könnye az öreg királynak. - Három csillag közül melyik legfényesebb? Három fenyőszál közt melyik legderekabb? Három sasmadár közt melyik legsebesebb?

- Ezért ugyan egy cseppet se rontsa magát, uram királyom - pittyesztette el a száját az öregbéres -, mert ez sokkal könnyebb munka, mint a lópatkolás.

Örömében olyant vigyorgott a Nevenincs király, hogy mind a harminckét foga kilátszott volna, ha mind el nem hullajtotta volna.

- Beszélj, szolgám; ezüstbe vágatlak, aranyba öntetlek, ha okosat mondasz.

- Idáig Fölséged tartott el kaláccsal, azt szolgálom most meg az okos tanáccsal. De nem ezüstjéért, de nem aranyáért: adom a tanácsot egy vörös krajcárért.

- Jaj, nagy fát mozgatsz, lelkem gyerekem - motyogott a Nevenincs király -, nincs nekem egy vörös krajcárom se.

- No, hát akkor azt is én adom - mondta kevélyen az öregbéres, s kivett a szűrujjából egy vörös krajcárt. - Hív szolgálatommal, sok fáradságommal ezt mind én takarítottam meg. Kinek a képét látod ezen, felséges király?

- A magamét látom, mintha csak a tükörbe néznék - gyönyörködött Nevenincs király a saját képmásában. - Karika a szemem, szélfogó a fülem, a pisze orrom is enyémnek ismerem.

- No, ha tükör, tedd a falra. Három királyfi fiad van, szólítsd őket elő. Aranyos nyilakkal vegyék célba királyi képmásodat a vörös krajcáron. Aki legjobban célba talál, arra hagyd a birodalmad.

Az öregbéres még fel se jármozta az ökröket, már akkor a falra volt szögezve a vörös krajcár. A másik falat a három királyfi támogatta. Tegez a vállukon, számszeríj kezükben, kérdés a szemükben: mire kell célozni?

- Cél az én ábrázatom, koronám a jutalom - hirdette ki a Nevenincs király. - Egyet tapsolok a legnagyobb fiamnak, kettőt tapsolok a középső fiamnak, hármat tapsikolok legkisebb fiamnak.

Egyet tapsolt a Nevenincs király. Előállt erre Nyakigláb királyfi, sas volt a szeme, acél a keze.

- Ha a bal füledbe beletalálok én, az enyém lesz akkor korona és lepény.

De bizony úgy fúródott bele a krajcáron a képmás bal fülébe a nyíl, hogy Nevenincs király az igazi bal füléhez kapott oda.

- Hej, mákos béles, ez a szem az éles!

Kettőt tapsolt király őfelsége, elő is állott rá Telezsák királyfi. Borotva a szeme, villám volt a keze.

- Nyilam a jobb füledbe, koronád a fejembe.

De olyant csendült az a nyíl a képmás jobb fülébe, hogy az igazi füle is csengett bele a királynak.

- Malackörmös bableves, ez a kéz ám a sebes!

Hármat tapsolt a Nevenincs király, előállott erre Dióbél királyfi.

Didergett szegényke, reszketett a keze, teleszaladt könnyel lenvirágszín szeme.

- Apám és királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom; de én inkább mindjárt beszegődöm kisbéresnek, mint hogy a nyilammal a te képmásodat összelövöldözzem.

Nevenincs király a szemét törölgette, Dióbél királyfit szívére ölelte.

- Tiéd a jutalom, mert te fegyver nélkül is a szívembe találtál. Hajdúk és vitézek! Hamar szaladjatok: legkisebb fiamnak koronát hozzatok. Vállára palástot, selymet, tulipántost, a markába pedig libazsíros lángost!"

Ezen aztán szülém is nevetett meg én is, ámbár biz én az egész királyságomat odaadtam volna a lángosért.

Pilinszky János: Őszi cirkusz

2010-11-08T18:11:00.002+01:00

Muzsikaszó az esti réten,
falu alól, a fák alatt
szapora dobszó, s édes, árva
trombitahang, trombitahang !

A cirkuszos nép muzsikál,
pereg a dobszó és ütemre
forog- forog és körb jár
a lomha bölcs, a barna medve.

Elől a roppant medve és
a táncoló bohóc utána,
bohóc után a kisfia,
aztán a hold, a hold parázsa.

Arcába tűz a telehold,
s a kisfiú az égre bámul.
Elől a roppant medve és
a bohóc kisfia leghátul.

Repülnek a kicsi lovak,
a szénfeketék, hófehérek !
Táncolnak a puha füvön,
szelíd, szép füvein a rétnek.

Röpülnek a kicsi lovak !
De két eperfa közt a légben,
még náluk is szebb talán,
libegő tündér a kötélen,

megemeli az esti szél,
az a kis táncoslány a legszebb !
Már ott jár a fák sudarán,
és feljebb, és mindegyre feljebb,

a fák csúcsára ér, s nevet,
a fák csúcsára lép, de onnan
többé már vissza se talál,
csak eltűnik a teleholdban.

2010-11-08T18:09:00.001+01:00

Móra Ferenc: Mujkó

2010-11-08T17:59:00.000+01:00

Valamikor nagy divat volt Magyarországon, hogy minden nagy úr tartott az udvarában valami jó eszű embert, akinek az volt a kötelessége, hogy szép tréfaszóban az olyan igazságot is szemébe mondja a gazdájának, amit más nem mert volna kimondani.

Akinek ez a mesterség volt a kenyere, azt úgy hívták, hogy udvari bolond. Furcsa hivatal volt az övé, az bizonyos. Ételben, italban dúslakodhatott, szép tarkabarka ruhában járhatott, a fején még éjszaka is hordhatta a csörgősapkát - az szent igaz. Hanem az is igaz, hogy ha zokon esett a gazdájának az igazmondás, nem ért a bolondnak az élete egy fületlen gombot. Elvették tőle a csörgősapkát, de olyankor, mikor a feje is benne volt.

János király udvarában Mujkónak hívták ennek a fura méltóságnak a viselőjét. Furfangos volt, mint a róka, de hűséges, mint az eb, az esze villám, a nyelve borotva.

Egyszer, ahogy a sebesi vár kertjében ijesztgeti a fülemüléket a csörgősapkájával, látja, hogy János király kinéz az ablakon, de szomorú a képe, mint a jégverte búza.

- Gyere le, komám - rikkantott oda neki Mujkó -, látom, nagyon szorít odafönt a bakancs!

- Szorít ám, bolond - igengetett a király -, sok a gondom, kevés a gondolatom.

- Majd fölmegyek én, viszek egy tarisznyával.

- Sose koptasd a lábad, Mujkó - legyintett kezével a király -, nincs idebent semmi helye a bolondnak.

- Ej, ej, komám - nevetett Mujkó -, hát akkor te mit keresel odabent?

Azzal se szó, se beszéd tovább, becigánykerekezett a királyhoz, s csak akkor esett le az álla, mikor meglátta, micsoda társaságba cseppent bele. Mind ott voltak az ország nagyurai, egyik fényesebb, mint a másik, s egyik jobban csikorgatta a fogát, mint a másik.

- Hát ezeket mi leli? - súgta Mujkó a királynak, ahogy letelepedett a lábánál a bársonyvánkosra.

- Nem a te eszedhez való ez, Mujkó - mondta szomorúan a király. - Tavaly a török császár megsegített a német ellen, most aztán követeli érte a bérét. Ide küldte Muhar basát, hogy adjam át neki az országot.

Mujkó akkorát csóvált a fején, hogy minden gombja csörgött a sapkájának.

- Hja, komám, akkor is mondtam, hogy ne cseresznyézz te egy tálból a török császárral, mert meglövöldöz a magjával.

- Hé, bolond, ne avatkozzál te az ország dolgába! - förmedt rá a kővári kapitány, ahogy meghallotta a suttogást.

- Dehogy, komám, dehogy - vigyorgott Mujkó -, vagytok ti ahhoz elegen énnálam nélkül is.

Azzal aztán behúzódott az ablakfülkébe, a nagy rojtos kárpitok mögé, onnan hallgatta az okos szót, ha hallott volna olyant. De bizony egyebet se tudtak az urak, csak szitkozódni, asztalt öklözni, kardot csörgetni, s amikor elmentek, úgy csapni be maguk után az ajtót, hogy hullott bele az aranyos vakolat.

Szegény János király meg annyira búnak adta magát, hogy észre se vette, mikor egyedül maradt. A tenyerébe hajtotta a fejét, úgy kérdezte az országtanácsot:

- Mondjátok hát, bölcs híveim, mi tanácsot adtok? Fejet hajtsunk-e a pogánynak, vagy összemérjük vele a kardunkat?

Csak akkor vette észre a király, hogy bizony egyedül hagyták bölcs hívei. Fölkelt, nagyot sóhajtott, letette koronáját, királyi palástját, s elballagott az ágyasházába aludni. Hiába, csak nincs szebb ország annál az álomországnál, ott nem bántják az embert török császárok, Muhar basák.

Mujkó meg, ahogy a király elment, mindjárt kimászott a kárpitok mögül, s bizony az volt neki az első dolga, hogy a fejébe nyomja a koronát, a vállára kerekítse a palástot, s úgy illegjen-billegjen a tükör előtt.

- Csak takaros legény ez a Mujkó - forgott előre-hátra -, ha bolond nem volna, királynak is megjárná. Ejnye, Mujkó, elbírna-e téged az a trónus?

Belevetette magát a nyikorgó bársonyszékbe, de kiugrani már nem bírt belőle. Nyílt az ajtó, begurult rajta egy nagy hordó, s meg se állt a királyi trónusig. Hanem ott még meg is szólalt, mégpedig olyan repedtfazékformán:

- Én vagyok a Muhar basa.

- Látlak, Muhar basa. Nagyon szép ember vagy.

Muhar basa kimeresztette a kávésfindzsával vetekedő szemeit: ejnye, de goromba ember ez a János király! Mujkó pedig még jobban a fejébe nyomta a koronát, s szép szelíden kérdezte a törököt:

- Hát eljöttél az országért, fiam, basa? Jól tetted, gyönyörű ábrázatú basa. Nem látott ilyen földet álmában se a te gazdád. Gyere, fiam, basa, gyönyörködjél benne egy kicsinyég.

Odaálltak az ablakhoz, s körülnéztek a tájon. A lebukó nap tüzet rakott a felhőkben, hegyen-völgyön eláradt az alkonyat pirossága. A szúnyogos tó olyan volt, mint a vér, ahogy a bíbicek nagy sivalkodással röpködtek fölötte.

- Ugyan miféle madarak ezek a jajgató jószágok? - kérdezte a török.

- Ezek, fiam, basa, szarkák - felelte Mujkó király.

- Hát amazok a hosszú farkúak, amik a nyárfákon olyan éktelen zsivajjal vannak? - mutatott rá Muhar basa egy sereg szarkára.

- Azok meg bíbicek, kellemes orcájú basa. De mit törődöl te a szarkákkal és bíbicekkel? Tudom én, mit tartogatsz a begyedben: azt szeretnéd tudni, ugye, mikor adom neked az országot?

A töröknek nevetett a szeme, de arra meg már éppen a füléig szaladt a szája, mikor Mujkó király azt mondta neki:

- Holnap nektek adom az országot. Én még az éjszaka kihurcolkodom belőle, legkésőbb hajnalra. Csak addig tűrj meg benne, amíg a szarka a vízre repül.

- Legyen a te akaratod szerint - hajtogatta a török a kis hordót a nagy hordón.

- De nem addig van az, fiam, basa, tegyük írásba az egyezséget, hogy meg ne csalj.

- Nem bánom - mondta a török -, de az is benne legyen, hogy mire a bíbic a fára száll, akkorra enyém az ország.

- Írd alá, fiam, basa - kínálta Mujkó az egyezséglevelet a basának. Hanem ez nemigen értett ehhez a mesterséghez, de azért tudott segíteni magán: belemártotta a három ujját a tintatartóba, s rányomta a papirosra.

- Ne félj, király, amire Muhar basa ráüti a pecsétjét, azt megtartja, ha a nyaka beleszakad is.

Erre aztán elvált egymástól a két jó barát. Mujkó szaladt János királyhoz az írással, Muhar basa pedig sietett a szobájába, onnan leste egész éjszaka, hurcolkodik-e már a magyar király. De hogy hiába leste, korán reggel már gurult a trónterembe, ahol János király egész udvarostul elhelyezkedett már.

- János királyt keresem - tekingetett a török.

- Én volnék, fiam, basa - felelte János király -, tán kidörgölnéd az álmot a szemedből, ha nem akarsz rám ösmerni.

- Megváltoztál egy kicsit este óta. Mindegy, no; ha te vagy a király, mért nem hurcolkodtál már odébb?

János király előhúzta az írást köntöse alól.

- Ohó, atyámfia, nem repült ám még a szarka a vízre, se a bíbic a fára!

Muhar basa odalépett az ablakhoz, kinézett rajta, s csak annyit mondott nagy diadalmasan:

- No! Ott vannak a bíbicek, ott vannak a szarkák! - Azzal fölmutatott a fákra, s lemutatott a vízre.

- Meg vagy te boszorkányozva, Muhar basa - nevetett János király -, ezek a bíbicek, amazok a szarkák. Bíbic sose száll a fára, a szarka sose száll a vízre.

- Úgy igaz az - bizonygatta az egész udvar, Muhar basa pedig kékült-zöldült dühében, ahogy a király ott lobogtatta az orra előtt a pecsétes levelet. Mit volt mit tenni neki, hazadöcögtette a kis hordót a nagy hordón, s nem tette be többé a lábát abba az országba, ahol estétől reggelig nemcsak a király változik meg, hanem a madarak is.

János király pedig maga elé hívatta Mujkót, s megszorította a kezét.

- Mától fogva nem udvari bolond vagy, hanem udvari tanácsadó.

Mujkó azonban akkora cigánykereket vetett hátrafelé, hogy majd kiütötte a szemét a kővári kapitánynak:

- Uram király, ki menti meg máskor az országot, ha már én is beállok okos embernek?

November - Szent András hava

2010-11-01T07:23:00.002+01:00

November 2. Az egész földkerekségen a halottakról emlékeznek meg ezen a napon. A germán mitológia Votán-ünnepe is az elmúlást, a megsemmisülést példázza.

November 3. A vadászok napja, Hubertus ünnepe.

November 11. Márton. A rómaiaknál Aesculap napja volt, kakast áldoztak "neki". Kakasból lett a Márton-napi lúd. A libapecsenye neve "likprádli" volt, más néven "gyertyapecsenye".

November 25. A Katalin-ágat vízbe állítják, hogy újévre kizöldüljön.

November 30. András napja. Régen ez volt az első disznóöléses nap.

"Kövér ludakat jó pénzért eladok,
Vágom a fát, majdan tűzhöz futok,
Fürödöm, de asszonyommal nem hálok,
Tisztulok, mert jó; és eret vágatok."
(Heltai G., 1575.)

(Forrás: dr. Zimmermann István)

1956. október 23. - nemzeti ünnepünk

2010-10-23T07:31:00.000+02:00

1956. október 23-án

az egész magyar nemzet fellázadt, egy emberibb, jobb világért.
Az 1956-os magyar forradalom egy elnyomott, meggyalázott, megalázott nép felkelése volt
egy embertelen és visszataszító rendszer ellen.

Sajó Sándor: Magyar Sors
(részlet)

Magyarnak lenni nagy szent akarat,
mely itt reszket a Kárpátok alatt:
Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva,
Viselni sorsunk, ahogy meg van írva;
Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,
Vérünkbe oltva hősök honszerelmét.
Féltőn borulni minden magyar rögre
S hozzátapadni örökkön örökre...

...

Az aradi tizenhármak

2010-10-07T05:23:00.002+02:00

OKTÓBER 6.

Az 1848-49-es szabadságharc végét jelentő világosi fegyverletétel után a császári haditörvényszék ítélete alapján Aradon kivégezték a magyar honvédsereg 12 tábornokát és egy ezredesét, akik a bukást követően kerültek osztrák fogságba.

Így a nemzet vértanúi lettek:
Aulich Lajos,
Damjanich János,
Dessewffy Arisztid,
Kiss Ernő,
Knézich Károly,
Lahner György,
Lázár Vilmos,
Leiningen Westerburg Károly,
Nagysándor József,
Pöltenberg Ernő,
Schweidel József,
Török Ignác és
Vécsey Károly.

Az aradi vértanúk kivégzésének emléknapja - Nemzeti gyásznap

Fent: Veiningen-Westerburg Károly, Damjanich Lajos, Török Ignác, Aulich Lajos, Vécsey Károly
Középen: Lázár Vilmos, Dessewffy Arisztid, Nagy-Sándor József, Knézich Károly, Schweidel József
Lent: Kiss Ernő, Lahner György, Pöltenberg Jenő

Énekelj minden nap!

2010-09-30T10:42:00.002+02:00

Szüret

2010-09-30T09:49:00.006+02:00

A szüret a különböző történelmi korokban mindig többet jelentett egyszerű munkánál. Ünnepnek számított és számít ma is, hiszen egy egész évi munka gyümölcsével szembesül a szőlőművelő. "A szüret a XVI. és XVII. században igazi sátorosünnep volt, melyre még a hadviselő vitézek is hazasiettek. Városaink statumai szerint szüret idején még a törvénykezés is szünetelt!" Az 1700-as évektől az 1900-as évek közepéig mindig október végén zajlott a szőlőtermés betakarítása Tokaj-hegyalján. Október 28-a, Simon-Júda - a szőlők védőszentjének napja - volt a nyitány: ezelőtt szüret hivatalosan nem kezdődhetett. Annyira szigorúan betartották ezt a fordulónapot, hogy egyes községekben harangzúgás és mozsárágyúk dörgése jelezte a munka kezdetét.

A szüret menete egyszerű volt: kisebb birtokosoknál kalákában szedték le a szőlőt, rokonok, ismerősök segítettek be, akiket a gazda látott el ebéddel. Elmaradhatatlan volt a pogácsa, pálinka, lacipecsenye, gulyás és a bor. A nők szedtek, a férfiak puttonyoztak.
Minden puttonyos kezében ott volt a frissen vágott vessző, melyre minden puttony szőlő után egy-egy rovást faragtak.

A szedők mögött, kezében kis pálcával, a pallér csapkodta a leveleket - ügyelve arra, hogy sor ki ne maradjon, tőke szedetlen ne legyen -, továbbá irányította a munka menetét is. A puttonyból a szőlőt a terhesbe öntötték, amely mellett ott álltak sorban a gyerekek, és három-négyágú karókkal, az úgynevezett csömöszölővel zúzták a szőlőt. A szüret végeztével felcsendült a végzésnóta, a szekereken hazavitték a terhest és az embereket.

Ezután megkezdődött a szőlő feldolgozása: darálás, áztatás, taposás, préselés, fordítás...
A régi időkből maradt fenn az a kedves szokás, hogy ha a gazda jó, azaz kivívta a résztvevők megbecsülését, a puttonyos legények vagy a szüretet vezető pallér négyágú szőlőkoronát készített számára. Amit aztán felpántlikázva, a tisztelet jeléül átadtak a házánál, mire ő áldomást ivott szüretelő munkásaival.
A gazdagok szürete mind külsőségei
ben, mind tartalmában eltért az egyszerű birtokosokétól. Itt a gazdák ki se mentek a szőlőbe. Megbíztak egy szüretgazdát, rendszerint a vincellérüket, hogy képviselje őket, és irányítsa a kint folyó munkát. A szüret végeztével rendezték meg aztán a hetedhét országra szóló szüreti bált, amely alkalom volt rokoni látogatásra, ismerkedésre, eljegyzésre és egyszerű szórakozásra.

Benedek Elek: A kisgömböc

2010-09-30T09:27:00.002+02:00

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, ahol a kis kurtafarkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember, annak felesége és három leánya. Egyebük sem volt a világon, mint egy kicsi malacuk, no, hanem azt dajkálták is ám! Jó kövérre meghizlalták, hogy majd kirepedt. No, hogy kárba ne menjen a malacuk, leölték, megperzselték, szalonnáját, húsát, kolbászát a füstre tették, s a télen át szép lassacskán meg is ették. Tavasszal a malacból nem volt egyéb, csak a kis gömböc. Mondja egyszer a szegény asszony az idősebb leányának:

- Eredj, leányom, menj fel a padlásra, s hozd le a kis gömböcöt!

Fölmegy a leány, le akarja venni a gömböcöt, de ahogy hozzányúlt, csak megszólal a gömböc:

- Mit akarsz, hé, meg akarsz enni? Majd megeszlek én. - S azzal hamm! - bekapta. A szegény asszony nem tudta elgondolni, hogy hol marad olyan sokáig a leánya, küldi a középsőt, menjen a nénje után, hozzák már azt a gömböcöt. Fölmegy a leány, de ez is éppen úgy járt, mint a nénje: a kis gömböc - hamm! - bekapta. Hej, mérgelődött a szegény asszony! Hogy ő még ilyet nem látott, hogy ilyen sokáig odamaradjanak a miatt a haszontalan kis gömböc miatt.

- Eredj, leányom - mondja a legkisebb leánynak -, szólj a nénéidnek, hogy hozzák már a gömböcöt, mert a sarkukat hátrafordítom!

Fölmegy a kisleány nagy sebesen, no de ha felment, nem is jött vissza: a kis gömböc őt is - hamm! - bekapta. Várja, várja a szegény asszony a leányait, de hiába várja.

- Na hiszen, megálljatok, majd lehozlak én titeket gömböcöstül, mindenestül!

Fölszaladt a létrán nagy haraggal, no de ha fölszaladt, ott is maradott, a kis gömböc őt is - hamm! - bekapta, hogy az orra hegye sem látszott ki.

Jő haza a szegény ember, hát nincs se asszony, se vacsora. Keresi, kiabálja: "Hé, asszony, hé hol vagy, merre lettél?!" Kiabálta a leányait, hírük-poruk sem volt. Benézett az ágy alá, a kályha mögé, fölkajtatott minden zeget-zugot, nem voltak sehol. Aztán felment a padlásra, hátha ott vannak? Ott meglátja a kis gömböcöt. Gondolja magában, majd segít magán, levágja a kis gömböcöt, s lesz vacsora, ha nincs is itthon az asszony. De ahogy odament, a kis gömböc mérgesen rákiáltott:

- Mit, te is meg akarsz enni?! Abból nem lesz semmi! - S - hamm! bekapta a szegény embert is.

No, hát az isten csudája volt eddig is, hogy a kis gömböc le nem szakadott; négyet még csak elbírt valahogy, de mikor a szegény embert is bekapta - puff! - leszakadt s leesett. Aztán elkezdett gurulni, legurult a létrán, ki az udvarra, az udvarból ki az utcára, ottan utolért egy sereg kapás embert s asszonyt, s azokat is bekapta; tovább gurult, ki az országútra, ott szembejött vele egy regiment katona, azt is bekapta. Még ez sem volt elég a telhetetlen gömböcnek. Gurult tovább, s az út szélén bekapott egy kondászfiút, aki éppen javában ette a paprikás szalonnát. No, hanem a kondászfiúval megjárta. Egy jó hegyes, fanyelű bicska volt a kondászfiúnál, s amikor éppen bekapta, a kés megakadott a szájában, végighasította. Egymás után ömlöttek ki a katonák, a kapás emberek, a szegény ember s a felesége, meg a három leánya. Aztán futott mindenki, amerre látott. Ott hagyták az árok szélin a kirepedt kis gömböcöt.

Ha a kis gömböc ki nem repedt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Benedek Elek Emlékház

2010-09-30T09:25:00.000+02:00

151 éve született Benedek apó

2010-09-30T09:07:00.004+02:00

Benedek Elek (Kisbacon, 1859. szeptember 30. – Kisbacon, 1929. augusztus 17.) újságíró, író, „a nagy mesemondó”.

Itt meghallgathatsz jónéhány mesét:

Hammas Gyurka
Szőlő, szőlő, mosolygós alma, hamvas barack
Többsincs királyfi

Weöres Sándor: Gesztenye úrfi

2010-09-23T10:19:00.001+02:00

Hej, gesztenye úrfi
Bundácskádból bújj ki!
Ugorj le a fáról
Érkezésed várom.

Nini, itt van, koppan
Fáról földre pottyan
Futok zsebre dugni
Jöjj, gesztenye úrfi!

Készíts te is gesztenye bábokat!

Szalai Borbála: A makk

2010-09-23T10:16:00.002+02:00

Miért hord a
makk kalapot?
Tudod-e ?

Biztos azért,
hogy ne fázzék
a feje!

Nem ám! Hiszen
ha a meleg
rekkenő-
feje búbján
akkor is van
fejfedő.

Naptól, széltől
jól védi a
kiskalap-
azért olyan
egészséges,
mint a makk!

Szabó Lőrinc: A szél meg a nap

2010-09-23T09:46:00.000+02:00

Licskes-lucskos öreg bácsi,
Hujj, hujj én a szél vagyok!
Kék udvarban seprűjével
Megkergette a napot.
Szél mondta: Hujj, hujj, hujj!
Nap mondta:bujj, bujj, bujj!
Szél kergette,
utolérte,
jól megverte a napot;
megkergette,
utolérte,
jól megverte,
összetörte,
kék udvarból kiseperte,
kendőjébe bekötötte,
mondjátok meg: hová tette?
Zsebre tette a napot.
Zsebre tette? Zsebre ő!
Azért van most rossz idő.

Gyulai Pál: A szél meg a nap

2010-09-23T09:39:00.002+02:00

A szél és a nap
Egykor régen szél urfival
Fogadott az öreg nap:
Egy vándor köpenyét melyik
Lophatná le hamarabb.

Jött a szél s magát fölfúván
Zúgott-búgott; mint csak tudta,
A köpenyt úgy húzta, fútta.
Hát a vándor mit csinál?
Elébb ugyan félelmében
Ijedten kap fűhöz-fához,
De a köpenyt majd a vállhoz
Szorítgatja s odébb áll.

Mosolyog az öreg nap,
S hő sugárral, fényes-szépen
Megindul a tiszta égen.
Hát a vándor mit csinál?
Lassabban megy, meg is izzad,
A meleget alig állja,
Majd a köpenyt földhöz vágja,
S hogy pihenjen rajt', megáll.

Egykor régen így nyeré meg
Szél urfit az öreg nap;
Többet ésszel, mint erővel,
Igy közel, úgy hamarabb.

2010-09-23T09:38:00.001+02:00

Tordon Ákos: Kis őszi vers

2010-09-23T09:36:00.003+02:00

Csiga–biga, kisbogár,
Jön az ősz, megy a nyár.
Hűvös eső permetez,
Házatokon nincs eresz!

Csiga–biga, kisbogár,
Fagyos lett már a határ.
Fütyül a szél, hulla hó,
Házatokon nincs ajtó!

A kis csiga nem beszél,
Bogárka sem döngicsél,
Búvik földbe, fa odvába,
Levéldunnát vesz magára.

Szervusz világ!-
Azt se mondja,
Úgy elalszik,
Mint a bunda

Csoóri Sándor: Dióbél bácsi

2010-09-23T09:33:00.001+02:00

Ki lakik a dióhéjban?
Nem lakhat ott bárki,
Csak Dióbél bácsi.
Ha rácsapsz a dióhéjra
Kinyílik a csontkapuja
És cammogva előmászik
Vén Dióbél bácsi-
Csak a szádat
Tátsd ki!

A tücsök és a hangya

2010-09-23T09:27:00.003+02:00

Lafontaine nyomán

A tücsök egész nyáron hegedült, húzta a talpalávalót, vidám volt. A hangya pedig dolgozott, izzadt, gyűjtötte a magokat télire. Aztán elérkezett az ősz, jöttek a hideg napok. A tücsök fázott, megéhezett. Bekopogott a hangyához, és kérte:

– Hangya barátom! Nyáron te is hallgattad az én hegedűszómat, adjál, kérlek, egy kis elemózsiát.
De a hangya így felelt neki: – Tücsök, komám, nyáron kellett volna erre gondolnod! Lusta voltál, egész nyáron csak buliztál, hegedültél, mialatt én dolgoztam, gyűjtöttem a magokat. Most majd meglátjuk, át fogod-e muzsikálni ilyen könnyedén a telet is?– és becsukta az ajtót.

A tücsök így hoppon maradt, csak ült a mezőn, nézett egy deresedő fűszálat, majd mélyet sóhajtott, felhangolta a hegedűjét, és játszani kezdett rajta. A „Milyen semmirekellő pernahajder vagyok én…” kezdetű dalt játszotta, aminek így szól a refrénje: „Hej, Uram, Istenem, csinálj már valamit!”

A mezők Ura meghallotta a didergéssel tarkított énekszót, letekintett a deres fűszálak között hegedülő tücsökre, és arra küldte a katicabogarat. A katicabogár odamászott a ciripelő muzsikushoz és megszólította:

– Térj be hozzám hegedülni! Ott a kis lyukban, ahol élek, akad némi elemózsia, de olyan hideg uralkodik, hogy csak fázom és unatkozom magamban. Játssz nekem valami vérpezsdítőt!

A tücsök fogta a vonót, a hegedűt, ment a katicával, beült a kis házba, és játszani kezdett. Nem fűtött a katica, mert a bogarak nem nagyon fűtenek télen, a tücsök hegedűszavára mégis valami meleg költözött a kis lyukba. A katica már nem fázott annyira, jólesően kinyújtotta elgémberedett lábait. Még a pöttyök sem zsugorodtak úgy össze a hátpáncélján. Hálásan így szólt:

– Tücsök, barátom, köszönöm szépen a játékot. Itt van némi eleség, eszegessél bátran!

A tücsök nekilátott, s aznapra jó kedve kerekedett. Másnap azonban megint ott didergett szegény a fűszál tövében. Akkor pedig a bodobács tévedt arra. Az is megszólította:

– Hé, tücsök koma, gyere velem, hegedülj egy kicsit nekem, mert megvesz az isten hidege!

És ez így ment napról-napra. Jött a rózsabogár, a krumplibogár, a svábbogár. Mindenféle bogár meghívta a tücsköt egy-egy napra, ő pedig hegedült nekik, fölengedett a fagy az odvaikban, ők meg hálából, ami szűkös falatjuk volt, megosztották vele.

A hangya odabent, a nagy búzahalmok közül hallgatta, hogy a tücsök éli világát kint a mezőn, és még mindig hegedül, s eljutott hozzá a hír, hogy a szomszédai mind el-elhívják őt magukhoz; s magában ezt gondolta:

– Tegyenek csak úgy, ahogy a kedvük tartja! Tartsák csak jól azt a mihasznát! Nekem nincs elosztogatni való élelmem, ami van, azt meg magam is meg bírom enni tavaszig. Jól elvagyok itt, nincs szükségem semmirekellők társaságára. – Magának se merte tán bevallani, hogy azért didergett s unatkozott egy kicsit ott a hangyaodúban.

Abban az évben nagyon sokáig tartott a tél. Húzódott, húzódott, még mindig fagyok voltak, hómező takarta a világot. A tücsök egyik nap keservesen felsóhajtott: – Mezők Ura, tücskök, bogarak Ura, mikor jön már el a tavasz? Jóból is megárt a sok, hát még a télből!

És ekkor mintha valami hangot, vagy különös zenét hallott volna. Süvített a szél a mező felett, és ebbe a szélsüvítésbe mintha távoli muzsika hangjai lettek volna beleszőve. A tücsök fülelt, és megpróbálta saját hegedűjén eljátszani ezeket a hangokat. Végül egész derék kis zenemű kerekedett ki belőle.

Így amikor jött a katica, büszkén azzal fogadta:

– Katica, figyelj, van egy új művem, meghallgatod?

– Csupa fül vagyok – felelte a másik.

Beült a katicához, és eljátszotta.

Amikor véget ért a hegedűszó, csak ültek néhány percen át, hallgattak.

-- Ez nagyon szívhez szóló volt – törte meg végül a csöndet a házigazda. Kimentek a házból, és azt látták, hogy a ház körül eltűnt a hó, kinyíltak a hóvirágok, és kisütött a nap.

Másnap a bodobácshoz ment a tücsök, nála is eljátszotta az új szerzeményét, és ott, a bodobács háza körül is eltűnt a hó, sütött a nap, kidugták a fejüket a hóvirágok.

A bogarak között gyorsan elterjedt a hír, hogy a tücsök milyen nagyszerű kikeletcsalogató zenét szerzett. Hívta őt a krumplibogár, a rózsabogár; még a vakondhoz is elment muzsikálni, bár az azért veszélyes dolog volt egy kicsit, de a vakond is nagyon vágyott már a tavaszra. Így lassacskán az egész mezőn elolvadt a hó, meleg lett, virágok illatoztak. Egyedül a hangya vára körül borított még mindent a dér meg a zúzmara.

A hangya egyre többet bosszankodott odabent, hogy mikor lesz már vége ennek a télnek, fogyóban a búzamag gyűjtemény, már csak néhány hétig tart. Ezek pedig odafönt már zenélnek, táncolnak, csupa mihaszna és semmirekellő népség.

És akkor, amikor már vagy egy hónapja az egész mezőn tavasz volt, csak a hangya vára körül ülte meg a fűszálakat a dér, a bogarak kitaláltak valamit.

– Látogassuk meg a hangyát zord magányában, és adjunk neki szerenádot.

Egyik este odalopakodtak. Odalopakodott a katica, s mind a többi bogár. A tücsök rázendített, és eljátszotta a tavaszhívó nótát. S végre ott, a hangya vára körül is olvadni kezdett, zöld fűszálak bújtak elő a földből. Másnap a hangya kiment, körülnézett: – Na végre, beköszöntött a tavasz. Kezdhetem újra a gyűjtőmunkát – morogta a csápjai alatt.

El is indult, gyűjtötte a magokat, és rosszallóan ingatta a fejét, hogy a többi bogár már megint csak a tücsök hegedűszavát hallgatja.

Csukás István: Őszi tücsök

2010-09-23T09:24:00.003+02:00

Őszi tücsök hegedül,
cirr, cirr,
száll a réten át.
Őszi tücsök egyedül
hegedül,
keresne meleg szobát.

Hűvösek a reggelek,
cirr, cirr...
deret szór az ég.
Vadlúd, gólya elmentek,
nem szól a kelep
rég.

Viráglakó tündérek,
cirr, cirr...
nem táncolnak már.
Patakra se hajolnak,
holdfényben sem dalolnak,
elrepült a nyár!

Gombához dönti hátát,
cirr, cirr,
hegedülget a tücsök,
felszedték a szamócát,
csak hallgatja e nótát
a tors, az ág, a nád,
a bürök.

Jó volt, míg a búza közt,
cirr, cirr,
ugrándozott a tücsök,
csúfolta az egeret
meg a sánta verebet,
varjút, mókust, gyereket...
Jó volt, míg a búza közt,
ugrándozott a tücsök!

Szól a tücsök-hegedü,
cirr, cirr,
száll a réten át.
Őszi tücsök egyedül
hegedül,
keresne meleg szobát.

Itt az ősz

2010-09-23T08:30:00.000+02:00

Szeptember 22-e az északi féltekén az őszi napéjegyenlőség napja.

Ezen a napon a nappal és az éjszaka egyenlő hosszúságú a Föld minden pontján. A csillagászati ősz beköszönte után hamar hűvös időjárás köszönt ránk.

Napéjegyenlőségkor a nappal és az éjszaka hossza a Föld minden pontján egyenlő. Az északi félgömbön a tavaszi napéjegyenlőség (március 21.) a csillagászati tavasz, az őszi napéjegyenlőség (szeptember 22.) pedig az ősz kezdete.

Pünkösd

2010-05-21T00:00:00.004+02:00

A húsvét utáni 5o. nap /görög szó, pentekosztész = ötvenedik/.
E nap keresztény vallási ünnep, a II. századtól ünneplik; Jézus mennybemenetele után a Szentlélek leszállt az apostolokra - Szentlélek eljövetelének ünnepe, a keresztény egyház születésnapja.

Pünkösd ünnepén a Szentlélek eljövetelét ünnepeljük. Jézus, miután föltámadt, egy alkalommal tanítványaihoz ment, s így szólt hozzájuk:

"Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket." - Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: "Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad." (János evangéliuma 20, 21-23)

Mi is történt az apostolokkal pünkösd napján?
Fejük fölött lángnyelvek csaptak föl - a Szentlélek lángjai -, ők ekkor Isten szavát kezdték hirdetni, s mindenki a saját nyelvén hallotta beszédüket:
"Amikor elérkezett pünkösd napja, ugyanazon a helyen mindnyájan együtt voltak. Egyszerre olyan zúgás támadt az égből, mintha csak heves szélvész közeledett volna, és egéazen betöltötte a házat, ahol egybegyűltek. Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, és különböző nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogy a Lélek szólásra indította őket.
Ez idő tájt vallásos férfiak tartózkodtak Jeruzsálemben, az ég alatt minden népből. Amikor ez a zúgás támadt, nagy tömeg verődött össze. Nagy volt a megdöbbenés, mert mindenki saját nyelvén hallotta, amint beszélnek."
(Apostolok Cselekedetei 2. 1-11)

Pünkösdöt többféle szokással ünnepelte a falu népe:

A legények a pünkösdi királyságért vetélkedtek.

A falu népe kiment a tisztásra vagy a legelőre, ahol lófuttatást, bikával való viaskodást tartottak, összemérték erejüket, tudásukat. Aki győzött, azt pünkösdi királlyá avatták. Ő lett a legénybíró egy esztendeig.

A másik szép szokás a leányoké volt: Pünkösdi királynéjárást tartottak.

A legszebb kislányt választották meg kiskirálynénak, ami nagy tisztesség volt. Mise után házról házra jártak jókívánságokkal, versekkel, énekekkel köszöntve a háziakat, virággal szórták be a szobát. A játék végén a háziak megkérdezték a lányokat: Hadd látom a királynétokat édes-e vagy savanyú? Fellebentve a díszes kendőt megcsiklandozzák a kislány állát.
Ha a királyné mosolyog, de a fogát a világért sem villanthatja ki, megnyugszanak a háziak, mert jó lesz a termés. Ekkor a háziak almát, tojást, kolbászt, pénzt ajándékoztak a jókívánóknak.

Énekelj minden nap!

2010-05-21T00:00:00.003+02:00

Színezd ki a képet!

2010-05-21T00:00:00.000+02:00

Pünkösd napján Szűz Mária és az Apostolok várták a Szentlélek eljövetelét. Lángnyelvek tűntek fel és szétoszolva leereszkedtek mindegyikükre. Eltöltötte őket a Szentlélek.
A lángnyelvek jelképezik a Lélek tisztító és lelkesítő erejét. A Szentlélek tisztítja meg szívünket és lelkesít minket, hogy minél több jót tegyünk, akkor is, ha nehéz.

Ghymes - Pünkösd

2010-05-20T09:48:00.000+02:00

Énekelj minden nap!

2010-05-19T10:04:00.002+02:00

Ej, haj, gyöngyvirág

Ej, haj, gyöngyvirág,
Teljes szekfű, szarkaláb,
Bimbós majoránna!
Ha kertedbe mehetnék,
Piros rózsát szedhetnék,
Szívem megújulna.

Ej, haj, gyöngyvirág,
Teljes szekfű, szarkaláb,
Levendula virág!
Ha kertedbe mehetnék,
Ha ott kertész lehetnék,
Mindjárt meggyógyulnék.

Itt meghallgathatod a dalt!

Molnár Ferenc: A vízimolnár lánya

2010-05-19T09:55:00.002+02:00

Mindnyájan ismeritek a gólyahírvirágot. Korán tavasszal, a gólya érkezése idején tele van vele a rét, vízszél, patakpart, aranylik tőle nagy határ mező. Mintha csak mesebeli tündérek csillogtatnák aranyhajukat a tavaszi napsugárban.

Ilyenkor már rég elhordta a szél a gólyahírvirág aranyszirmait. Csak fényes, haragoszöld nagy levelei hintázzák magukat a délesti fuvalomban. Mintha csak mesebeli tündérek terítgetnék, lobogtatnák zöld bársonyköntösüket. Nem is rosszul gondoljátok, hogyha annak gondoljátok. Aranyszirma a gólyahírvirágnak aranyhaj volt valaha, zöld bársonyköntös a zöld bársonylevele, hét határba híres világszép lány maga.

Öreg vízimolnár volt az édesapja a világszép lánynak, ott zúgott a malma csacsogó patakon, oda járt fél ország búzaőröltetni, világszép leányon szemét legeltetni.

Hiszen szép volt a lány, hétszerte szebb a hajnali csillagnál, mikor legszebben tündöklik, de a kevélysége még hetvenhétszerte nagyobb volt, mint a szépsége. Patakmalomnak tiszta kis szobája, tiszta kis szobának hófehér fala, hófehér falon kicsi kristálytükör: egyre abban nézegette magát a vízimolnár lánya.

- Hej, lányom, lányom - zúgolódott az öreg molnár -, csúf dolog az a nagy tükrösködés! Varrás a kezedbe, söprűt a markodba! Szaladj a konyhára, nézz a malomba! Jaj, de nagy öröme telnék benned a te öreg édesapádnak, ha neked meg a dologban telnék örömed!

Vállat vont a világszép lány, mosolygott az ajka, mint a kettéhasadt rózsabimbó. Nem arra termett ő, hogy a dolognak törje a fokát, csak tovább is a tükörbe nézegetett.

- Tükör, van-e nálam szebb?

Egyszer aztán kapta magát az öreg molnár, úgy vágta a malomkőhöz a kristálytükröt, hogy egyszeriben lángliszt lett belőle.

- No, édes lányom, most kérdezd már a tükröt, hogy van-e nálad szebb!

Vállat vont a világszép lány, mosolygott, mint a hasadó hajnal, s odaállt a rozmaringos ablakhoz. Szegény rozmaringok csak úgy éledtek a látásától, bezzeg ő meg se látta a rozmaringokat. Magamagát bámulgatta ablaküveg tükrében.

- Ablak, van-e nálam szebb?

Megharagudott az öreg molnár, kitörte az ablakot, s odaakasztott helyette egy goromba liszteszsákot.

- No, édes lányom, ettől kérdezd meg, van-e nálad szebb!

Könny öntözte a vízimolnár világszép lányának patyolat orcáját, mint mikor liliomról pereg a harmat. Nagy kétségbeesésében beletekintett a patak tükrébe, s egyszerre ragyogó lett az orcája, mint a déli nap. Nincs ehhez fogható tükör a világon. Vize mint a kristály, visszanevet raja, s ha kérdést tesz hozzá, visszafelel rája.

- Patak, van-e nálam szebb?

- Nincsen, nincsen - cseregi, csobogja a csacska patakocska.

A vízimolnár lánya el se ment többet a patakpartról, még a csillagok sugaránál is magát nézegette ezüsttükrében. Búsult az öreg molnár, búsult, de mit tehetett róla szegény feje? Csacsogó patakot ki nem száríthatta, folyását másfelé nem fordíthatta, hiszen az forgatta a malomkereket, hisz abból kereste a kalácskenyeret.

Az öreg vízimolnárnak egyszer dolga akadt a városban. Rábízta a malmot világszép lányára, aki akkor is ott ült a patakparton zöld bársonyruhában, aranyhaját bontogatva a patak tükrében.

- Lányom, édes lányom, majoránnaszálam: beszaladok egy kicsit a városba. Vigyázz addig a malomra, árad a patak, gondod legyen a zsilipre.

- Úgy lesz, apám, úgy lesz - mosolygott a világszép lány, s nem győzte nézni a patakból visszamosolygó képét.

- Patak, van-e nálam szebb?

Ez egyszer nem volt felelgető kedviben a patak. Habzott, tajtékzott, hullámai megdagadtak, átszakajtották a zsilipet, s úgy elragadták magukkal a malmot, hogy az meg se állt, míg szét nem morzsolódott valami alattomos szirten.

Híre-nyoma se volt a patakmalomnak, mire hazaérkezett az öreg, koldusbotra jutott molnár. Világszép lánya akkor is ott ült a parton, aranyhaját lebegtette a szél.

- Patak, van-e nálam szebb?

Az öreg molnár szívét elfutotta a keserűség, ajkáról elszaladt az indulatos mondás:

- Hej, lányom, lányom, hát csak bámuld magad örökké a patak tükrében!

Zöld bársonyköntöse zöld bársony levéllé, aranyhaja aranyszirommá változott abban a percben a világszép molnárlánynak, ő maga gólyahírvirággá. S ha nap süt, ha eső esik, azóta is mindig magamagát bámulja a víz tükrében a vízimolnár lánya, gólyahír virága.

Énekelj minden nap! -

2010-05-13T09:06:00.000+02:00

Szépen szól a kis pacsirta

Szépen szól a kis pacsirta,
Fenn a magasban,
Elmegyek én katonának,
Szólít a haza.

Házunk előtt van egy nyárfa,
Zöld a levele,
Rászállott a kis pacsirta,
Szól az éneke.

Itt meghallgathatod a dalt!

...

Benedek Elek: A rest többet fárad

2010-05-13T08:59:00.000+02:00

Krisztus urunk egyszer, amint éppen egy város felé mendegélt Péterrel, egy krajcárt talált az úton. Szólt Péternek:
- Vedd föl azt a krajcárt, Péter! Még hasznát vehetjük.
- Nem veszem én - mondotta Péter.
- Vedd föl, Péter!
- Minek, Uram? Nem érdemes lehajolni egy krajcárért!
Hát jól van. Krisztus urunk nem szólt többet, hanem lehajolt, s fölvette a krajcárt. Amint beértek a városba, azon a krajcáron cseresznyét vett, de úgy, hogy Péter nem vette észre. Hej, olcsó volt akkor a cseresznye! Egy krajcárért száz szemet adtak Krisztus urunknak.
Továbbmentek a városból, Krisztus urunk előre, Péter utána. Még egy jó hajításnyira sem mentek, Krisztus urunk levetett egy szem cseresznyét a földre, de úgy, hogy Péter azt nem látta, s visszaszólt:
- Te, Péter! Nézd, de szép cseresznye van a földön!
Bezzeg nem kellett mondani:,,vedd fel!" - mert Péter erősen szomjas volt, biztatás nélkül is fölvette.
Amint egy kicsit továbbhaladtak, Krisztus urunk megint leejtett egy szem cseresznyét, s hátraszólt Péternek:
- Péter!
- Hallom, Uram, hallom.
- Nem látsz cseresznyét a földön?
- De bizony látok, s föl is veszem, meg is eszem.
Így egyenként mind a száz szem cseresznyét elhullatta Krisztus urunk, s Péter hűségesen fölszedte s megette. Akkor aztán megállott Krisztus urunk, s mondta Péternek.
- Látod, Péter, látod! Azért az egy krajcárért nem hajoltál le, most meg százszor egymás után lehajlottál azért a száz szem cseresznyéért, amit a krajcáron vettem. Tanuld meg ebből, hogy a rest többet fárad!

Énekelj minden nap!

2010-05-13T08:48:00.001+02:00

Hej rozmaring, rozmaring

Hej, rozmaring, rozmaring,
Leszakadt rólam az ing,
Van már nékem kedvesem,
Ki megvarrja az ingem.

Három bokor saláta,
Három kislány kapálta,
Nem kell nékem saláta,
Csak az aki kapálta.

Három bokor ribizli,
Három kislány szömezi,
Nem kell nékem ribizli,
Csak az aki szömezi.

Hej, kendermag, kendermag,
Barna kislány, kié vagy?
Nem vagyok én senkié,
Csak a kedves babámé.

Hej, rozmaring, rozmaring,
Leszakadt rólam az ing,
Van már nékem kedvesem,
Ki megvarrja az ingem.

Hej, rezeda, rezeda,
Karcsú a lány dereka.
Ha karcsú is, illeti,
Barna legény szereti.

Hej, kendermag, kendermag,
Jaj, de büszke legény vagy.
Mit ér a büszkeséged,
Ha nincs szép feleséged!

Hej, szegfűszeg, szegfűszeg,
A legénynek nem hiszek,
Mert a legény lánycsaló,
Akasztófára való.

Hej, kis katlan, kis katlan,
Benne a sok mosatlan.
Mosd el, kislány, az edényt,
Úgy öleld meg a legényt!

A dalt itt meghallgathatod!

...

Benedek Elek: Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack

2010-05-13T08:43:00.000+02:00

Volt egyszer egy király s annak három szép leánya. Ez a király egyszer, mikor a vásárra ment, megkérdezte a leányaitól: na, leányok, mit hozzak nektek a vásárról?

Azt mondta a legidősebb:

- Hozzon nekem, édesapám, aranyruhát.

Azt mondta a középső:

- Nekem pedig ezüstruhát.

- Hát neked mit hozzak? - kérdezte a legkisebbiket.

- Nekem, édesapám - felelte a legkisebb királykisasszony -, szóló szőlőt, mosolygó almát és csengő barackot.

- Hm - csóválgatta fejét a király -, még ezt sem hallottam, de ha van ilyen a világon, majd hozok én neked, leányom.

Elment a király a vásárra, s vett is mindjárt aranyruhát a legidősebb leányának, ezüstöt a középsőnek, de szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot nem talált, pedig végigjárt minden boltot.

Búsult a király, hogy éppen a legkedvesebb leányának nem teljesítheti a kívánságát. "No - gondolta magában -, csak érjek haza, kihirdettetem az országban, hogy akinek van szóló szőlője, mosolygó almája, csengő barackja, csak hozza az udvaromba, annyi aranyat adok érte, hogy holtig úr lesz abból."

Ahogy ezt éppen így elgondolá, nagyot zökken a hintaja, s úgy megragad a sárban, hogy a paripák meg sem tudtak mozdulni. Eleget rityegtetett, pattogtatott a kocsis, de a paripák úgy állottak egy helyben, mintha odacövekelték volna.

Mérgelődött a király, de nagyon. Hogy is ne mérgelődött volna, mikor a paripái máskor kis híja volt, hogy lerúgják a csillagot az égből, s most ezt a könnyű hintót sem tudták megmozdítani. Nosza, emberekért küldött a faluba, s szaladt is a falu népe lovastul, ökröstül, kutyástul, macskástul annak a hírére, hogy elakadt a király hintaja.

De bizony hiába csődült össze a falu, meg sem tudták mozdítani a hintót.

Egyszerre csak, amint ott kínlódnának, odasompolyodik egy disznó, s mondja a királynak:

- Röf, röf, röf, felséges királyom, add nekem a legkisebbik leányodat, s egyszeribe kiszabadítlak lovastul, hintóstul, mindenestül.

Szeme-szája elállt a királynak a nagy álmélkodástól: hát ez aztán mi az isten csodája!

De mit gondolt, mit nem, azt mondta a disznónak:

- Jól van, hadd lám, mit tudsz. Itt a kezem, nem disznóláb, ha kiszabadítasz; neked adom a legkisebbik leányomat.

A disznónak sem kellett több, az orrát bedugta a kerékfentők közé, egyet lódított a keréken, s azzal hopp! csak úgy röpült ki a kocsi a sárból, nekiiramodtak a paripák, s egy pillantásra hazaröpítették a királyt.

Ahogy hazaért, előszedte az aranyruhát, ezüstruhát, s átaladta a két idősebb leányának. A legkisebbik leánynak azt mondta nagy búsan:

- Látod, látod, leányom, mért nem kívántál te is ruhát, mert szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot nem találtam az egész vásárban.

De még jó kereken ki sem mondhatta ezt, hallja, hogy jön a disznó nagy röfögéssel. Kinéz az ablakon nagy ijedten, s hát látja, hogy az csakugyan az a disznó, amelyiknek a legkisebbik leányát ígérte. S a beste állatja még taligát is hozott magával, bizonyosan abban akarja elvinni az ő legkedvesebb leányát.

Az ám, fel is röfögött az ablakba mindjárt:

- Röf, röf, röf, felséges királyom, eljöttem a leányodért. Röf, röf, röf, küldd le, hadd viszem a taligámon.

"Megállj - gondolta magában a király -, majd küldök én neked leányt."

Nagy hirtelen felöltöztettek egy parasztleányt szép aranyos ruhába, s leküldték a disznóhoz. De hiszen nem volt ez olyan feje lágyára esett disznó!

Felröfög a királynak:

- Röf, röf, röf, felséges királyom, ez nem a te leányod.

Hej, még csak most bánta meg igazán a király, hogy olyan nagy bolondot csinált, s még kezet is adott egy koszos disznónak.

Hát még a kicsi királykisasszony! Úgy sírt, úgy jajgatott, hogy zengett belé a palota, s azt mondta, inkább szörnyű halált hal, semhogy disznónak legyen a felesége.

De hiába sírt, hiába jajgatott, a földhöz is hiába vágta magát, a király azt mondta keserves könnyhullatások közt:

- Már hiába, édes leányom, neki ígértelek, menned kell.

Hanem közben megint gondolt egyet a király, felöltöztette a leányát rongyos, piszkos ruhába, s úgy küldötte le. Hátha így majd nem tetszik a disznónak.

No hiszen, ezt ugyan rosszul gondolta!

A disznó, mikor meglátta a királykisasszonyt, majd kiugrott a bőréből nagy örömében. Felkapta a leányt, szépen a taligára ültette, s vitte nagy röfögéssel:

- Röf, röf, röf, ne sírj, királykisasszony, jó dolgod lesz nálam!

Sírt a királykisasszony keservesen, de a disznó csak röfögött:

- Röf, röf, röf, ne sírj, királykisasszony, mindjárt otthon leszünk.

De még csak akkor vette elé a sírás igazán a királykisasszonyt, mikor a disznó megállott egy ól előtt, abba bevezette, ott a piszkos szalmára leültette.

- Röf, röf, röf, ez az én házam, királykisasszony!

Aztán megkínálta kukoricával:

- Röf, röf, röf, egyél, királykisasszony!

A királykisasszony csak sírt, sírt, s addig sírt, míg az álom el nem nyomta.

- Röf, röf, röf - mondta a disznó -, csak aludjál, királykisasszony, holnap a bánatod örömre változik.

Aludt, aludt a királykisasszony, s másnap délig fel sem ébredt. Déli harangszóra kinyitja a szemét, s hát - láss csodát! - majd megvakul a szertelen ragyogástól! Disznóólban feküdt le, s ihol, palotában ébredt föl. Szalmára feküdt, s ihol, most selyem derékaljon fekszik. S ahogy kinyitotta a szemét, egy sereg leány szaladott az ágyához, s kérdezték nagy alázatosan:

- Mit parancsol, felséges kisasszony?

Egyszeribe hoztak neki szebbnél szebb ruhákat, csak úgy csillogtak ezüsttől, aranytól, gyémánttól, s felöltöztették módisan. Aztán bevezették a szomszéd szobába.

Hát ott ül a terített asztalnál egy dali szép ifjú, szalad elébe, a kezét megfogja, s asztalhoz vezeti.

S mondja neki a dali szép ifjú:

- Ülj le ide bátran, szép királykisasszony. Tied itt minden, amit a szemed lát. Tied vagyok én is, ha meg nem vetsz engem.

- Hát te ki vagy s mi vagy? - kérdezte a leány.

Azt mondja az ifjú:

- Majd elmondom neked, szép királykisasszony. Gyere most a kertbe.

Szépen a karjára vette a királykisasszonyt, s lementek a kertbe. S hát, amint lemennek, elejébe hajlik egy kis szőlőtőke, s szólnak a fürtjei:

- Szakíts le, szakíts le, szép királykisasszony!

- Ez a szóló szőlő - mondja az ifjú.

Mentek tovább, s hát egy almafáról olyan szépen mosolyognak le rá a pici piros almák.

- Látod itt van a mosolygó alma - mondja az ifjú.

Továbbmentek, s csak megcsendül egyszerre az egész kert! Néz a királykisasszony erre-arra, s kérdi:

- Mi cseng olyan szépen?

- Nézd - mondja az ifjú -, ott az a barackfa. Csengő barack terem rajta!

Hej, megörült a királykisasszony, azt sem tudja, sírjon-e, nevessen-e nagy örömében.

- Látod - fordult hozzá az ifjú -, van az én kertemben szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack, amit te kívántál. Itt maradsz-e, leszel-e a feleségem?

Nem kérdette másodszor a királykisasszony, nyakába borult a szép ifjúnak, s azt mondta:

- Itt maradok biz én, ásó-kapa s a nagyharang válasszon el tőled.

Az ifjú aztán elbeszélte neki, hogy ő királyfi volt, de egy gonosz tündér disznónak varázsolta, s azzal átkozta meg, hogy mindaddig az maradjon, míg nem akad egy leány, aki szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot kíván.

Még aznap hírül adták a királykisasszony apjának, hogy csak jöjjön egész udvarával a lakodalomra. De bezzeg csaptak is hét országra szóló lakodalmat.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Énekelj minden nap!

2010-05-12T11:20:00.002+02:00

Mi van ma?

Mi van ma, mi van ma?
Piros pünkösd napja.
Holnap lesz, holnap lesz,
A második napja.

Jó legény! Jól megfogd
Lovadnak kantárját!
Hogy el ne tapossa
A pünkösdi rózsát!

A dalt itt meghallgathatod!

Szentkereszt

2010-05-12T11:07:00.004+02:00

Az országban járva sok helyen látunk a falvak határában az út mellett, a mezőn, útkereszteződéseknél feszületet: keresztet Jézus testével. Ezeknek a feszületeknek a helyét legtöbbször Isten jelölte ki: csoda történt azon a helyen, s az emberek ezért állítottak oda keresztet. Máskor meg azért, mert átkos hely volt, valami miatt, s Jézus keresztje elűzi a gonosz szellemet.

Az útszéli kereszteknél a férfiember kalapját megemelte, az asszony keresztet vetett vagy fohászt (rovid imát) mondott.

A kereszt minden házban jelen volt szentképen, imádságos könyvben, olvasón.
A régi ember keresztet rajzolt lefekvés előtt a párnára, az alvó családtagokra, s a szoba négy sarkára is. Keresztet vetettek az újszülött fekvőhelyére, de az ellő jószág hasára is. Vetéskor a szántóföld közepére búzából keresztet szórtak.

Mi se szegjük meg kenyerünket kereszttel jelölése nélkül, hiszen a kenyér Jézus teste, az Élet.
Ha keresztvetéssel kezdjük az étkezést s munkánkat, a Jóisten áldása lesz azon.

Mesélő: Budai Ilona

2010-05-12T11:05:00.001+02:00

Fagyosszentek

2010-05-12T10:46:00.003+02:00

Május 12-14. a három fagyosszent: Pongrác, Szervác, Bonifác nevenapja. Mindhárman a IV. század elején haltak vértanúhalált.

Magyar legendájuk szerint ruhájukkal nyomorult betegeket takartak be, s a névünnepükön támadt szokatlan hidegben ők hárman megfagytak, de akiken segítettek, azok megmaradtak. (A magyar legendában nem haltak vértanúhalált, de népünk emlékezetében így maradt meg az ő történetük, mert ezekben a napokban igen hidegre fordul az időjárás.)

"Szervác, Pongrác, Bonifác hárman tesznek egyet,
Virágjában leszedik a barackot, meggyet.
Orbán sereghajtónak a végére maradt,
Ő szedi le azután, ami még megmaradt."

Rossz idő ellen így imádkozott a régi ember:

"Édes Jóistenem, Vidd el a felhőidet!
Drága Jóisten,
Szakaszd el a felhőidet!
Vidd el a nagy idődöt
A hegyekbe, ahol ember nem jár,
És Istend nem imádnak!"

(Nagygyimes, Takács György gyűjtése)

forrás: Czárán Eszter: Világnak virága

Kányádi Sándor: Májusi szellő

2010-05-11T07:55:00.002+02:00

Almavirággal
futkos a szellő,
akár egy kócos
semmirekellő.

Kócosnak kócos,
de nem mihaszna,
okot nem ád
ő soha panaszra.

Füttyöget olykor,
mintha ő volna
a kertek kedves
sárgarigója.

Meghintáztatja
ágon a fészket,
leszáll a földre:
fűhegyen lépked.

Illeg és billeg,
s ha dolga nincsen,
elüldögél
egy kék nefelejcsen.

160 éve született Pósa bácsi

2010-04-09T07:40:00.002+02:00

Pósa Lajos (Radnót (Gömör és Kis-Hont vármegye), 1850. április 9. – Budapest, 1914. július 9.), a magyar gyermekirodalom klasszikusa, dalszerző.

Benedek Elekkel együtt megindította az első irodalmi értékű gyermeklapot Az Én Újságom címmel és annak szerkesztője volt. 1892-ben beválasztották a Petőfi Társaságba. Számos verskötete és több mint 50 kötetnyi gyermekverse jelent meg. Több száz versét megzenésítették. Műveit számos idegen nyelvre lefordították.

Pósa Lajos: Anyám intése

2010-04-09T07:38:00.001+02:00

El ne add az ősi házat,
El ne add az ősi telket,
Hol a csűrön késő őszig
Gólyamadár kelepelget.

Ha elfáradsz a világban:
Gyere haza megpihenni,
Az öreg fák árnyékában
Szép időkre emlékezni.

Rád nevet, mint hajdanában,
A cseresznye, piros alma;
Gyermek leszel, újra fiam,
S belefogsz egy dalba.

Szántófölded kenyeret ád,
Az a föld jó kalásztermő!
Friss vizet a csörgő patak,
Tüzelőnek fát az erdő.

Gyümölcsfáid oltogatod,
Tisztogatod, nyesegeted,
Ablak alatt a kis kertben
Az utakat rendezgeted.

El-elsétálsz a mosolygó
Virágok közt andalogva…
Úgy-e fiam, hozol majd ki
Egy-egy szálat a síromra?

El ne add az ősi házat,
El ne add az ősi telket,
Hol a csűrön késő őszig
Gólyamadár kelepelget.

Pósa Lajos: Haza

2010-04-09T07:35:00.002+02:00

Tudjátok-e, mi a haza?
Az a hajlék, hol születtünk,
Hol a dajka altatóan
Dúdolgatott dalt felettünk,
Hol az ákác lombja borul
Ablak alatt az ereszre,
S eresz alján csicsereg a
Villásfarkú vidor fecske.
-Bárhová visz szerencsétek,
Ezt a hazát szeressétek!

Tudjátok-e, mi a haza?
Az az udvar, hol tipegtünk
S gyönge kézzel a homokból
Arany várat építettünk.
Az a kis kert, hol virágot
Kötözgettünk bokrétába,
S bokrétásan szenderegtünk
Rózsabokor árnyékába.
-Bárhová visz szerencsétek,
Ezt a hazát szeressétek!

Tudjátok-e, mi a haza?
az a templom, Isten háza,
Hol az ének szárnyain szállt
Lelkünk föl a mennyországba,
Ahol együtt imádkoztunk,
Szüle, gyermek, testvér, rokon,
Hallgattuk a pap beszédét
S hit ragyogott az arcokon.
-Bárhová visz szerencsétek,
Ezt a hazát szeressétek!

Tudjátok-e, mi a haza?
Erdő, mező, berek, liget,
A mormoló habok közül
Ránk mosolygó tündérsziget,
Kárpátoknak büszke bérce.
A Tisza és Duna tája,
Minden kicsi rögöcske.
Árpád vére hullott rája.
-Bárhová visz szerencsétek,
Ezt a hazát szeressétek!

Tudjátok-e, mi a haza?
Az a játszóhely a dombon,
Hol labdáztunk, kergetőztünk.
A haza az édes otthon.
Az a falu, az a város,
Hol vesszőn lovagoltunk,
Az a határ, hol kalappal
Tarkaszárnyú lepkét fogtunk.
-Bárhová visz szerencsétek,
Ezt a hazát szeressétek!

Tudjátok-e, mi a haza?
Kéklő hegyek koszorúja,
Hol a pásztor furulyáját
Édes-búsan fújja-fújja.
Hol a tölgyek mohos alján
Kék ibolyák illatoznak,
Gyöngyöket szór kristályvize
A zuhogó patakoknak.
-Bárhová visz szerencsétek,
Ezt a hazát szeressétek!

Tudjátok-e, mi a haza?
Délibábos arany róna,
Hol a szellő, messze síkon,
Sárga kalász ringatója,
Hol a népnek verítékét,
Issza be a föld göröngye,
Kenyeret ad, áldást terem
Munkájának hulló gyöngye.
-Bárhová visz szerencsétek,
Ezt a hazát szeressétek!

Tudjátok-e, mi a haza?
Mindnyájunknak szent bölcsője,
Őseinknek pihentető,
Szép virágos temetője,
Mindnyájunknak édesanyja,
Híven ölel keblére…
Érte éljünk, ha kell, haljunk!
Áldás minden porszemére!
-Bárhová visz szerencsétek,
Ezt a hazát szeressétek!

Pósa Lajos: Muskátli

2010-04-09T07:32:00.002+02:00

Falu végén fehér kis ház,
Fecske madár, gyer oda!
Százszorta szebb, majd meglátod,
Mint a legszebb palota.
Ott lakik az édesanyám,
De szeretném már látni!
Ablakába' három cserép,
Három bokor muskátli.

Én Istenem, áldó kezed
Tartsd azon a kis házon!
Eresz alatt villás farkú
Vidám fecske tanyázzon!
Csókolgassa a födelét
Zöld leveles akácfa,
Ablakába' nyiladozzék
A muskátli virága!

Pósa Lajos: A lepke

2010-04-09T07:30:00.001+02:00

Egy lepke szállt el ablakom alatt
Csapongva könnyű, tarka szárnyain.
Lelkemben sóhajt egy bús gondolat:
Így tűnnek el mind aranyálmaim!
Jöjj vissza lepke. Lengj szemem előtt,
Virágtalan kis ablakom alatt
Hadd álmodozzam át a múlt időt!
Jöjj vissza, vissza! Ó, hadd lássalak!

Eltűnt, elillant, vágyó lelkemet
Viszi magával. Csalja messzire,
Hol a nagy tölgyes erdő integet,
S fölcsillan a bérc gyöngyöző vize.
Leszáll a völgyben egy kis faluban.
Csapongó kedvvel ringatja magát...
Pillangó-űző lelkem boldogan
Keresgeti egy szebb világ nyomát.

Ó édes emlék! Gyönge lábnyomok!
Gyermekcipellő apró nyomai!
Hiába szórt be a sívó homok,
Rátok találnak ajkam csókjai.
Szép tarka lepkém elvezet oda,
Szárnyával illet nyomot nyom után,
Csendül a méla fűzfa síp szava...
Csákós lovas kél vesszőparipán.

Ó édes emlék! Kinn a kis padon
Szülém mesélget akácok alatt.
Fejem ölébe hajtva hallgatom
Végig repülve tündértájakat.
Tavaszkoromnak aranyálmai,
Boruljatok le néha-néha rám!
Hadd higgyem hogy tudok még szállani,
Hogy keblén ringat az én jó anyám.

Móra Ferenc: A radnóti fecskék

2010-04-07T12:05:00.002+02:00

A radnóti gyerekek hiába várták haza az idén a fecskéket. Nem hozta meg őket a tavasz. Pedig már az egész Balog völgye virágba öltözködött a tiszteletükre. Hófehér kökénybokrok nézegették magukat a víz tükrében. Gólyahír virágok arany szeme nevetett fel rájuk. Harangvirágok harangoztak eléjük:
– Jönnek a fecskék, jönnek!

Nem jöttek biz azok. Egy-egy seregük átvágódott a falu fölött, keringett is fölötte, mintha gondolkozóban volna, de aztán csak elsuhogott másfelé. Volt olyan is, amelyik jajveszékelve szántotta a földet a szárnyával, de aztán az is csak továbbröppent. El, el a radnóti határból!
No, a szúnyogok, meg a legyek örvendeztek is ennek nagyon. S nagy boldogan zümmögték, döngicsélték körül a radnótiakat:
– Sose búsuljatok, emberek. Szebb a mi nótánk, mint a fecskéké.
Szegény radnótiakra rá is fért volna a vigasztalás, mert nagyon szomorúan tekintettek az égre.
– Jaj már minékünk, ha az Isten madárkái is elhagytak. Nekik sincs már hajlékuk Radnóton. Nem néz már miránk le a jó Isten sem az égből.
Csakugyan hamvas felhőfátyollal takarta el az orcáját a nap. Még a múlt tavaszon Radnótra sütött legörömestebb a Balog mentén. Bogárhátú, tiszta házaira, muskátlis, százszorszépes ablakaira, mályvarózsás kertjeire, piros képű, nevetős szemű, nótás ajkú népére.
Hol vannak most már a virágos házak, hol a nevetés, hol a nóta? Mind megették azt tavaly nyáron a piros tűzmadarak. Ledőlt falomladékok temették be a virágos kerteket, kormos szarufák meredeznek az égre, mint valami óriás kéznek az imádkozó ujjai. Csupa szomorúság itt minden. Hallgatagon járnak kelnek az emberek a háztalan utcákon. Még ahol építenek is, ott is tompán csattog az ácsszekerce. Mintha az is azt csattogná:
– Nem ér ez semmit. Nem lesz többet Radnót. Elkerülik az Isten madarai még a helyét is.
Elég fájdalom az a kicsi madarak szívének is. Azért csicseregtek röptükben olyan sírva-ríva. Nem a régi fészket siratják ők, ahelyett ragasztanának másikat: de hová? Nincsen ereszalja, nincs hajnalkavirágos tornác, nincs leveles kapu.
Újfaluba, Czakóba, Iványiba, meg a többi szomszéd faluba kvártélyozták be magukat az idén a radnóti fecskék. Ott is mindenütt derék magyar nép lakik, szívesen befogadja zsellérnek az Isten madárkáit. Még örül is neki, hogy így megszaporodtak az idén az ő határukban a fecskék.
Annál jobban elkeseredtek a radnótiak. Volt köztük, aki szemét törülgetve sóhajtotta el magát:
– Jobb lesz nekünk elbújdosni erről a tájról, amit már a madár is elkerül. Hogy maradhassunk mi akkor radnótiak, ha Radnót nincsen?
S arcról arcra, szívről szívre egyre terült a szomorúság felhője. S az Isten tudja, mi lett volna a vége a nagy bánatnak, ha egy reggel arra nem ébrednek a radnótiak, hogy majd fölveti a határt a nagy fecskecsicsergés.
Ott ültek az Isten apró kőművesei kútágasokon, félig égett fák kizöldült gallyán, épülő házak ormán, füstös falomladékokon. S olyan fürgén forgatták a kis fejüket, olyan sebes ficsergéssel tanácskoztak, hogy a radnótiak mindjárt kitalálták, mi történik itt:
– Országgyűlést tartanak a radnóti fecskék.
Azt tartottak azok csakugyan. Visszahozta szegényeket a szívük Radnótra. Megérezték, hogy csak itt vannak ők igazán itthon, azon a földön, amelyen születtek.
– Dévilik, dévilik, ugye, hogy jó lesz itt? – ezt kérdezték az öregek.
– Itt, itt, itt, jó lesz itt! – felelték vissza a fiatalok.
Azzal hirtelen fölrebbent az egész sereg, mint mikor az őszi faleveleket felsodorja a forgószél a magasba.
– Elmennek, elmennek! – ijedeztek a radnótiak.
Dehogy mentek pedig, dehogy! Szépen leszálltak párosával. Csak azt keresték a magasból, hol lesz legjobb fészket rakni.
– Csicseri, ficseri, ide ni, ide ni! – röpködték körül az üres udvarok nekilombosodott fáit.
Mire a nap fölszárította a harmatot, akkorra már ment a munka nagyban. Gyúrták a sarat, szórták a szalmát, villa formájú ágakba rakták a gömbölyű fecskeházakat. Egyik rakta a falat, másik hordta a nekivalót.
– Csicseri, szalma ké-é-é-ék!
– Ficseri, van elé-é-é-ég!
– Add errébb, csicseri!
– Hozom már, ficseri!
Alkonyatra már a maguk házában laktak a radnóti fecskék. Mégpedig fák ágára rakott házban. Pedig a fecskének nem szokása fára fészkelni. Ezt csak a radnóti fecskék eszelték ki, hogy el ne kelljen nekik szakadni a szülőfalutól.
Boldogan fohászkodtak a húnyó nap sugaraiban és vidám csicsergéssel kívántak jó éjszakát a radnótiaknak. Azok se kívánkoztak már el a falujokból, jaj, dehogy kívánkoztak! Visszajöttek az Isten madárkái, visszajött velük a szerencse, az áldás, a jókedv, az öröm.
Az épülő házak körül nevetve sürgölődtek az emberek, boldogan nézték, hogy magasodnak a falak s muzsikaszónál szívesebben hallgatták, milyen vígan csattog az ácsszekerce:
– Ne féljetek, emberek, falu lesz Radnótból megint. Példát mutatnak az ég madarai!
Az ég madarai már akkor álomra készülődtek. Egyre halkuló csicsergésüket illatos szellő hordta szét a Balog völgyében:

Adjon Isten, fittyfiritty,
Szép jó éjszakát,
Virrassza ránk, fittyfiritty,
Rózsás hajnalát.

Locsoló versikék

2010-04-05T00:01:00.000+02:00

Én kis kertészlegény vagyok

Én kis kertészlegény vagyok:
Virágokat locsolgatok.
Azt hallottam, hogy egy rózsa
El akar hervadni.
Szabad megöntözni?

Kézdimárkosfalva (Háromszék)

Ma jöttem egy tojásért

Ma jöttem egy tojásért,
Holnap jövök leányért.
Ha nem adnak tojáskát,
Ülű vigye tyúkocskát!

Szörcse (Háromszék)

Én kicsike vagyok

Én kicsike vagyok,
A fogaim nagyok.
Adjanak egy kalácsot,
Hogy harapjak nagyot!

Zágon (Háromszék)

Kelj fel párnáidról, szép ibolyavirág

Kelj fel párnáidról, szép ibolyavirág;
Nézz ki az ablakon, milyen szép a világ!
Megöntözlek szépen az ég harmatával.
Teljék a tarisnya szép, piros tojással!

Nagybacon (Háromszék)

Húsvéthétfő

2010-04-05T00:00:00.000+02:00

"Vízbevető hétfőnek" is nevezik. A fiatalság ünnepe, az életre locsolás alkalma.

A leányokat vödör vízzel öntözték meg, hogy teremjenek ékes virágokat.
A leány három helyen lett megloccsantva: a fején (ez a szellemét locsolta újjá), a mellkasán (ez a lelkét öntözte), s a szoknyája alá is kapott egy nagy loccsantást (ez a testét frissítette).

Másnap, húsvét keddjén a lányok locsolták vissza a legényeket a következőképpen:
Ilyenkor a legények csapatban mentek morzsabálra. A lányok kilesték őket, elbújtak a palánk mögé, s amikor a legények csapatostul megjelentek az úton, a leányok hirtelen kiugrottak, s néhány vödör vizet zúdítottak a legények nyakába.

Benedek Elek: Feszület a fában

2010-04-04T08:57:00.002+02:00

Felső-Magyarországon még most is emlegetik a rettenetes Rajnohát, aki káplár volt Rákóczi seregében, s sok labancot küldött a másvilágra. Hanem - hiszen tudjátok jól - a labancok lassanként leverték a kurucokat, Rákóczi kibujdosott az országból, a vitézei meg, akik nem követték idegen földre, elszéledtek. Ki hazament a falujába, ki meg tovább bujdokolt, rejtőzködött a rengeteg erdőkben. A rettenetes Rajnoha is erdő lakója lett. Nemcsak ő, hanem sokan ővele: vitéz katonákból útonállókká lettek, fosztogatták a vásárra járó kereskedőket. Rajnoha a Kárpátok sűrű rengetegeiben, Morvaország határán húzódott meg az embereivel, mert amint a kuruc-labanc hadakozásnak vége szakadt, a morva kereskedők, mint annak előtte, megint nekibátorodtak, s járni kezdették a nagyszombati vásárokat.

A zsiványok, kik önként választották vezérül a nagy erejű Rajnohát, sohasem akkor támadták meg a kereskedőket, mikor a vásárra mentek, hanem mikor jöttek visszafelé, telt erszényekkel. Tíz-húsz emberből álló karavánnal könnyen elbántak, mert Rajnohának annyi "katonája" volt, hogy egy kis német hercegséggel bátran háborúba keveredhetett volna.

Vagy húsz emberből állott az a karaván is, melyet a bárvineki hegy tetején, a sűrű rengetegben mind egy szálig leöldöstek a zsiványok. Egy hét múlva ismét erre a helyre jöttek, mert megneszelték, hogy még nagyobb karaván jő Nagyszombat felől. A leölt kereskedők holttestét azalatt hazaszállították Morvaországba, de elébb egy vastag tölgyfára keresztet szegeztek, hogy aki erre jár, mondjon imádságot a szomorú véget ért karaván lelki üdveért.

A legfiatalabb zsivány, akit most vett Rajnoha a bandájába, s kinek keze s lelke még tiszta volt, elfogódva mondta Rajnohának:

- Nézd, uram, feszület a fában! Húzódjunk innét félrébb, ne támadjuk meg a karavánt itt, Krisztus képe mellett.

- Mit - ordított Rajnoha -, hát te megijedsz egy feszülettől?! Mi vagy te?! Minek álltál közénk?!

Az ifjú megszégyenülten sütötte le szemét.

- Ne haragudj, uram, majd meglátod, hogy nem vagyok gyáva.

- No, ha nem vagy gyáva, üsd le a feszület fejét, hogy se téged, se mást többet ne ijesztgessen!

Az ifjú szörnyülködve nézett Rajnohára, de nem volt bátorsága, hogy ellenálljon: föl akarta emelni baltáját... Úgy van, akarta, de nem tudta. Mintha karja, egész teste megmerevült volna: nem volt benne erő.

Reszketve állott Rajnoha előtt, esdőleg nézett rá: kegyelmezzen fiatal életének, hisz ő megtenné, amit parancsol, de lám, Isten elvette karjának erejét.

- Ej, te gyáva - ordított Rajnoha szörnyű haraggal -, hát még egy baltát sem bírsz fölemelni?! Tanulj tőlem!

Azzal megforgatta a levegőben hosszú nyelű baltáját, s egész erővel a feszületnek sújtott, hogy csak úgy zengett-zúgott belé az erdő.

De ím, e pillanatban mi történt! A tölgyfa kérge kétfelé nyílt, befogta a feszületet, hogy csak a színe látszott ki, s a sűrű lombok, mintha azok is védeni akarták volna, szépen lehajoltak reá... És megdördült az ég, cikáztak a villámok, zúgott-búgott a szél, recsegtek-ropogtak a fák, kerekedett szörnyű fergeteg, lett égszakadás-földindulás, dobta, röpítette a zsiványokat, ahányan voltak, annyifelé: szörnyű halállal pusztultak el mind.

Egyedül a tölgyfa állott a hegy tetején, s áll ma is, rajta a feszület...

Húsvéti népszokások

2010-04-04T08:45:00.003+02:00

Az ünnepi feltámadási szertartásra a lányok, asszonyok új ruhában érkeztek. Több vidékünkon szokás volt a fehér ruha, a fehér pántlika.

ételszentelés régen

A húsvéti ételszentelésre minden család kosárban, terítővel letakarva vitte a templomba a szentelni való húsvéti eledelt: a sonkát, bárányt, tojást, kenyeret, kalácsot, bort, szalonnát, kolbászt, tormát, fokhagymát. Minden eledelnek jelképes tartalma van:
A disznóhús és a bárány áldozati állatok (A hun korban, Atilla király idejében is ismert volt a bárányáldozat, s a székelyek a mai napig bárányhúst fogyasztanak húsvét ünnepén.)
A torma Jézus keserűségét jelenti. A kenyér, a kalács Jézus teste, a bor az Ú vére.
A hagyma, a fokhagyma és a só gonoszűzú. A tojás az élet, a föltámadt Jézus jelképe.

ételszentelés ma

A húsvét csöndes ünnep. Az igazi nagy öröm és a nagy bánat mindig csöndes.

Egy húsvéti köszöntőt olvashatsz itt:

"Mély gyászba borult az egész természet,
Midőn Krisztus Urunk keresztfán szenvedett.
Sírt akkor az ég s föld, sírtak az angyalok,
Sírtak mindenféle teremtett állatok.

De harmadnap múlva megnyílt az ég szája,
Kilépett belőle az egek Királya.
Ezzel mutatván meg, hogy lesz feltámadás,
Hogy lesz a szívünknek örök jutalmazás.
Szívembőlkívánom!"

forrás: Czárán Eszter: Világnak virága

Húsvétvasárnap

2010-04-04T07:24:00.004+02:00

Feltámadás!
"A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Észrevette, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: "Elvitték az Urat a sírból, s nem tudjuk, hova tették."
Erre Péter és a másik tanítvány elindult és a sírhoz sietett. Futott mind a kettő, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Behajolt és meglátta a gyolcsot, de nem ment be. Nem sokkal később odaért Simon Péter is, bement a sírba, s ő is látta az otthagyott gyolcsot, meg a kendőt, amellyel a fejét takarták be. Ez nem a gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva más helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta és hitt. Eddig ugyanis nem értették az Írást, amely szerint föl kellett támadnia a halálból." (János evangéliuma 20, 1-9.)

Nagyszombat

2010-04-03T00:00:00.001+02:00

Nagyszombaton Jézus a sírban fekszik.
A templomban tűzszentelés van: a virágvasárnap megmaradt barkát elégetik, s ennek tüzénél gyújtják meg a gyertyákat és az örökmécsest.

Tojásfestés

2010-04-02T10:01:00.004+02:00

Nagypéntek napján már a feltámadás ünnepére is készülünk.
A lányok ezen a napon írták a tojásokat: a főtt tojásra olvasztott méhviasszal írókával mintát írunk. Közben hagymahéjból vagy más, piros vagy vörös színt adó növényből főzetet készítünk, s kihűlve ebben forgatjuk meg a tojásokat.
Később a viaszt láng fölött leolvasztjuk, s ekkor világos színben tűnik elő a minta.

Hagyományosan csak piros tojást festünk. A tojás az újjászülető élet jelképe. A piros szín pedig Jézus kiömlő vérét jelenti.

Nagypéntek

2010-04-02T06:59:00.004+02:00

Munkácsy Mihály alkotása: Golgota

Nagypéntek Jézus kereszthalálának és temetésének napja, az elcsöndesedés, a gyász és az imádság napja.

Jézus a Golgotára cipelte súlyos keresztjét. Ott keresztre feszítették, az Isten Fia pedig haláltusája közben kínzóiért így imádkozott: "Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek."
Mellette fölfeszítettek még két bűnözőt, akik közül a jobbján lévő Jézus hitére tért életének utolsó perceiben, s Jézus megígérte neki, hogy Vele fog találkozni a mennyországban.
Jézus délután 3 órakor halt meg. Ekkor mennydörgés támadt, s sok ember ekkor ismerte föl, hogy valóban Isten Fia halt meg a kereszten.

A mennydörgés utánzására régen a gyerekek zajt keltettek a templomban: dobogtak. A férfiak Pilátus vagy Júdás nevét faragták deszkára, azzal keltettek zajt, az asszonyok az imakönyvükkel verték a padot. Minderre a pap adta meg a jelzést: misekönyvével az oltárlépcsőt verte.

A templomban fölállítják a Szentsírt. A Szentsír régen kereszt volt, amelyet miseruhával takartak le, meghintették szenteltvízzel, majd megfüstölték, mint temetésnél szokás a halott koporsóját. Követ helyeztek rá, s a sírt őrség vigyázta. Ma nyitott koporsóba fektetett Krisztus-szobrot virágoznak föl, s a hívek éjszakáig virrasztanak, imádkoznak mellette.

Nagypéntek szigorú böjti nap, vagyis nem eszünk húst, csak háromszor étkezünk, s egyszer lakhatunk jól.

Ezzel az imádsággal imádkozhatsz ma:

"Piros hajnal hasadj meg,
Abban, Mária, nyugodj meg.
Aki ezt a napot felhozta,
Mennyországot megnyitta,
Poklot összetöreti,
Néked adom lelkemet,
Fekete földnek testemet,
Az emésszen meg engemet.
Ma van péntek,
Annak napja,
Az Úr adta magát nagy kínra,
Szabad akaratra.
Jézust magos keresztfára fölfeszítették,
Szent fejére töviskoronát tettek,
Onnan is hullott áldott piros Szent Vére,
Két kezét két kemény vasszöggel odaszögezték.
Két lábát egy kemény vasszöggel odaszögezték,
Onnan is hullott áldott piros Szent Vére.
Aki ezt a kis imádságot este lefektibe, reggel fölkeltibe elmondja,
Mennyországba fölvitetik,
Ott is úgy meghallgattatják,
Mint egy koronabéli kisdedet, amen."

(Galgahéviz, Borsai Ilona gyűjtése)

forrás: Czárán Eszter: Világnak virága

Nagycsütörtök

2010-04-01T09:28:00.006+02:00

Ezen a napon költötte el Jézus az utolsó vacsorát tanítványaival, új szövetséget kötött velük, amelynek alapja a szeretet, s itt alapította meg az Oltáriszentséget:

Urunk Jézus elárulásának éjszakáján fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: "Vegyétek és egyétek, ez az én testem, melyet értetek adok. Ezt tegyétek az én emlékezetemre."
Ugyanígy vacsora után fogta a kelyhet, és így szólt: "Ez a kehely az új szövetség az én véremben. Ezt tegyétek, valahányszor isztok belőle, az én emlékezetemre."

(Szent Pál levele a korintusiakhoz 1, 11, 23-26)

Jézus ezen az estén példát adott nekünk arra is, hogy hogyan szolgáljuk embertársainkat. Ő, az Isten Fia megmosta tanítványainak lábát:
Amikor megmosta lábukat, fölvette felsőruháját, újra asztalhoz ült, s így szólt hozzájuk:
"Tudjátok, mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok, s jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg."

(János evangéliuma 13, 12-15)

Jézus az éjszakát a Gecemáni kertben tölti imádsággal, mert tudja, mi vár rá. Azt kéri a tanítványoktól, hogy maradjanak ébren, s virrasszanak Vele. De a tanítványok mind elalszanak, egy se tart ki Ura mellett. Jézus nagyon elszomorodik.

Júdás katonákat hoz, s csókkal árulja el az Isten Fiát.
Azt mondja a katonáknak: "Akit megcsókolok, ő az."
A katonák így fogták el Jézust.
(Júdás később kétségbeesik tette miatt, s ezt mondja: "Elárultam az igaz vért" -, s az áruló fölakasztja magát.)

A harangok elhallgatnak e napon, "Rómába mennek". Kereplők szólnak a templomi csengők helyett is, egészen a föltámadás ünnepéig, vasárnap hajnalig.

Sok vidékünkön gyerekek járták a falut kereplővel, s toját kaptak.
A templomban oltárfosztás van: az oltárokról leveszik a virágokat, a terítőket. Eloltják az örökmcésest, s régen a családok otthon is eloltották a tüzet.
Az asszonyok "keresztet jártak" e napon: végiglátogatták az utcai- és a határban állított kereszteket, s imdákoztak, énekeltek előttük.
A régi ember együtt virrasztott Jézussal, az egész éjszakát imádságban töltötte.

forrás: Czárán Eszter: Világnak virága

Imádságok a nagyhétre

2010-04-01T09:13:00.004+02:00

Kisebbeknek:

"... Jézuskám, Báránkám,
Téged dícsér szájacskám,
A Te szent véred hullása
Legyen bűnünk tisztulása.
Mivel már bésötétedik,
Kérünk Uram tégedet,
Atya, Fiú felségedet,
Hogy engem az angyal úgy őröjzen,
Jézus maga velem legyen. Amen."

(Gyimesfelsőlok, Takács György gyűjtése)

Nagyobbaknak:

"Lehullott a Jézus vére
A szent keresztfa tövére,
Drágalátos szent testéről,
Öt mélységes sebeiből.
De a földben nem maradhat,
Mint piros rózsák kinyíltak.
A szent angyalok felszedték,
Alázatosan tisztelték.
Jézus mondá az angyaloknak:
Vidd el mennybe Szentatyámnak!
Mondjad, keresztfámról küldtem,
Fogadja kedvesen tőlem.
Ez a világ drága ára,
Sebeim kinyílt rózsája,
Kis nagy fájdalmamban szültem,
Véres könnyekkel öntöztem. Amen.'

(Gyimesközéplok, Takács György gyűjtése)

Kiszehajtás

2010-03-28T13:43:00.005+02:00

A palócok ezen a napon űzik el a telet: A felöltöztetett szalmabáb, a kisze a telet jelképezi. A kiszét énekszóval viszik a határba, ott elégetik vagy vízbe dobják.

Bújj, bújj, zöld ág!

2010-03-28T13:43:00.001+02:00

Énekelj minden nap! - Bújj, bújj, zöld ág!

2010-03-28T13:40:00.002+02:00

Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske
Nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta.
Új a csizmám, most vették, most fényes a sarka/
Azért vették azt nekem, hogy ugráljak rajta.
Nyisd ki rózsám, kapudat, kapudat
Hadd kerüljem váradat, váradat
Szita-pita péntek, szereda csütörtök, dob szerda!

Virágvasárnap

2010-03-28T13:35:00.002+02:00

Húsvét előtti vasárnap, a nagyhét kezdete. Jézus Jeruzsálembe való bevonulásának ünnepe. Jézus szamárháton vonult be a városba, a tömeg éljenezte, virágokat szórt elé az útra, pálmaágakkal köszöntötte Őt.
(Ennek emlékére szentel a pap barkát hazánkban.)

Az ünneplés mellett ezen a napon emlékezünk meg Jézus elítéléséről és szenvedéséről is, hiszen ugyanez a nép kiáltja hamarosan: "Feszítsd meg!" Ezért ezen a napon a templomokban minden évben eljátsszák Jézus szenvedésének történetét, a "passiót".

Énekelj minden nap!

2010-03-23T06:24:00.004+01:00

Itt meghallgathatod a dalt: Ej, haj, gyöngyvirág

Ej, haj, gyöngyvirág

Ej, haj, gyöngyvirág,
Teljes szekfű, szarkaláb,
Bimbós majoránna!
Ha kertedbe mehetnék,
Piros rózsát szedhetnék,
Szívem megújulna.

Ej, haj, gyöngyvirág,
Teljes szekfű, szarkaláb,
Levendulavirág!
Ha kertedbe mehetnék,
És ott kertész lehetnék,
Mindjárt meggyógyulnék.

Benedek Elek: Megjöttek a fecskék

2010-03-23T06:16:00.002+01:00

Mikor szép csendesen leszállott az este,
Érkezett meg hozzánk a legelső fecske.
Fáradt volt szegényke. Leszállt. Aztán nézte:
Vajjon megvan-e még az ő puha fészke.

És jött a második. És jött a harmadik.
Aztán jöttek többen. Mondottak valamit.
Mit? Azt én nem tudom. Talán imádkoztak.
Imé, beteljesült, mire vágyakoztak.

Künn az eresz alatt könnyes szemmel álltam.
Szóltam a fecskéknek: bejöhettek bátran.
Szavamat, úgy látszik, fecskék megértették.
Az eresznek alját nagy hamar ellepték.

Kiki reá talált a maga fészkére.
Mindenikben egy pár pompásan elfére.
Ottan meghúzódtak. Halkan csicseregtek.
Aztán szépen, lassan, mind elszenderedtek.

Szendergő fecskéknek jóccakát mondottam.
Aztán lepihentem: Ő róluk álmodtam.
Velük is ébredtem, mikor a nap felkelt.
Mind azt csicseregték: jó reggelt, jó reggelt!

Benedek Elek: Erdőben

2010-03-23T06:11:00.001+01:00

Járok-kelek kint a zöld erdőben,
Az áldott nap most van ébredőben.
Ébredését erdő, mező várja,
Feléje száll Isten madárkája.

Fölkel a nap, sugarát már ontja,
Kék ibolya a kelyhét kibontja:
S gyenge fűszál meghajolva, szépen,
Várja, hogy a nap rája is nézzen.

Hallga, hallga! Figyeljetek mostan,
Vidám ének zeng fönn a magasban.
Egy-egy dallam leszáll a mezőre...
Dalolj, dalolj, tavasz hirdetője!

Benedek Elek: Dal a hóvirágról

2010-03-23T06:06:00.002+01:00

Kedves virágom vagy te, hóvirág,
Gyermekkorom legszebb virága vagy.
Édes öröm szívemnek nézni rád:
Virulsz, bár dajkád a hó és a fagy.

Mikor a földe hó borítja még,
Nevetve bújsz ki: Ihol, itt vagyok!
A nap alant jár, szomorú az ég,
De a te arcod örömtől ragyog.

Nem pompázol tarka színekbe te,
Egy a te színed: Egyszerű fehér.
Ám a tavasz első lehelete,
Legelső csókja téged ér.

Te vagy a kikeletnek hírnöke,
A természetnek első mosolya:
Veled mozdul a föld kemény röge
S szólal meg a víg pásztorfurulya.

A furulyaszó... mintha hallanám...
Pedig de rég volt, Istenem, de rég!
Ott vagyok megint a pásztortanyán,
S terelgetem báránykák seregét.

Volt kis botocskám, cifrán faragott,
Kicsi tarisznyám, benne lágy cipó,
S ha egy-egy bárány el-elmaradott,
Hajrá! Szaladtam, mint a kis csikó.

Legjobb barátom János bácsi volt,
A vén juhász, - derék egy cimbora! -
Pipára tüzet kovából csiholt...
Oh, múlt időknek kedves pásztora!

Öreg legény volt, szépen furulyált,
A hóvirág kedves virága volt.
Ment, mendegélt s mindegyre meg-megállt:
,,Né, mennyi gyócsé!" s lassan lehajolt.

Óh, hóvirágos szépséges napok!
Te vén juhász! Te bájos hóvirág!
Ti hóvirágos pörge kalapok!
Jaj, milyen szép volt akkor a világ!

Benedek Elek: Mikor szép csendesen leszállott az este

2010-03-23T06:03:00.001+01:00

Mikor szép csendesen leszállott az este,
Érkezett meg hozzánk a legelső fecske,
Fáradt volt szegényke. Leszállt. Aztán nézte:
Vajon megvan-e még az ő puha fészke?

És jött a második. És jött a harmadik.
Aztán jöttek többen, mondottak valamit!
Künn az eresz alatt könnyes szemmel álltam.
Szóltam a fecskéknek, bejöhetnek bátran.
Szavamat úgy látszik, fecskék megértették,
Az eresznek alját nagy hamar ellepték,
Ki-ki rátalált a maga fészkére,
Mindenikben egy pár pompásan elférne,
Ottan meghúzódtak, halkan csicseregtek,
Aztán szépen, lassan mind elszenderedtek!

Móra Ferenc: Szőlőnyitás idején

2010-03-19T08:31:00.006+01:00

Idebent a városban enyhe idő járogat már. A nagy kőházak közt megszorul a napsugár, s megszalasztja az öreg Télapót, aki szedi–veszi már a sátorfáját. Hát csak szaladj, öreg, bizonyosan nem itatunk utánad egereket! Vidd el békességben a fehér szakálladat, mert különben csúffá teszi a pajzán tavasz.

Hanem kint a tanyák közt még éppenséggel nincs valami víg világ. Ott még most adja ki igazán a mérgét a tél. Mikor haragos szélparipáján végigrobog a havas mezőkön, az akácfák mélyen meghajtják előtte kopasz fejüket. Még a tanyaházak nádtetői is majd szárnyra kapnak ijedtükben. Hanem Andráska, ahogy az ereszet alul szétnéz a világban, csak neveti a cudar időt. Könnyű is annak, akinek ekkora báránybőr sapka tornyosodik a fején, hogy szegény helyen beillene kukoricamérő vékának.

Bezzeg a szegény sármányok, ahogy az istálló előtt kaparászgatnak, majd fölvetik az udvart keserves szavukkal:

– Szűcs, szűcs, szűcs!

Andráskának az édesapja a napocskát keresné az égen, de nem találja. Úgy elszundikált biz az a felhőpaplan alatt, hogy nyilván ki se nyitja ma a szemét. Úgysincs még kinek sütni – gondolja magában.

– Édesapám – szólal meg Andráska –, mért kiabálják a sármánymadarak egyre, hogy: szűcs, szűcs, szűcs?!

– Látod, fiam, hogy nagyon elnyűtte a tél az aranyos bundájukat. A tavasz lenne annak a szűcse, de nem nagyon igyekszik elő a hívogató szóra.

Néha a szarka is bevetődik a tanyára, de nincs még neki csöröghetnékje. Máskor a pecsenyében is válogat, most meg fél nap is elkószál egy–két szem kukoricáért, amit a tyúkok elől elcsenhet. Ilyen szegényesen él így tél vége felé ez a tollas róka.

– Csak így, csak így, csak, csak, csak! – panaszolja ő maga is.

Hallgatni is szomorú azt, mikor ilyen kolduska módra jajgatnak az Isten madarai. Hanem azért akad már köztük olyan is, amelyiknek öröm a beszédje.

– Hallja, édesapám – szalad be Andráska az édesapjához –, ugyancsak mondja ám már!

– Kicsoda, te?

– Hát a pacsirta, a mi madarunk.

– Ugyan mit mond a pacsirta?

– Azt mondja, hogy: ka–lács, ka–lács!

– Jaj, fiam, kenyérhaj is kalács gyanánt esik az éhesnek! Nem pacsirtaszótól éled a tavasz.

Andráska búnak eresztette a fejét, és kedvetlenül kukucskált ki a nagy sapka alól.

– Ugyan melyik madár hozza hát meg a tavaszt?

– A cinege, Andráska, a cinege. Ő mondja meg a szántó–vető embernek, hogy mikor van vége a „heverd el” időnek.

Éppen a sövény ágai közt bujkált két füstös fejű cinege, de biz ezek nem vigasztalták meg Andráskát. Az egyik hasztalan vallatta a száraz leveleket, semmit se talált alattuk.

– Nincs erre, nincs erre, nincs erre – jajgatott keservesen. A párja talált valami dermedt legyecskét, de csak akkorát, hogy egymagának is kicsi volt kóstolónak is.

– Kicsit ér, kicsit ér! – sopánkodott nekikeseredve.

Bezzeg megörült Andráska, mikor egy–két nap múlva azzal ugrasztotta ki az édesapja az ágyból:

– Öltözz hamar, legény! Most hallgasd meg, mit mondanak a cinegék!

Andráskának annyiból állt az egész öltözködése, hogy a fejébe nyomta a nagy sapkát. De még azon is keresztülhallatszott a cinegék vidám szava, ahogy az ablak deszkáján ugrándoztak:

– Nyit–ni–kék, nyit–ni–kék, nyit–ni–kék!

Az ám, csakugyan egész más színe van égnek–földnek, mint tegnap ilyenkor. Az ég nevető kék, a föld nedves barna, öröm lesz benne dolgozni. Oda is van már támasztva az ajtófélfához a nyitókapa, rajta a csikóbőr tarisznya.

– No, Andráska, gyere szőlőt nyitni. Hanem a sapkára meleg lesz ám már most, jobb lesz a kakastollas kis kalapod megszellőztetni.

Jaj, dehogy hagyná pedig itthon Andráska a nagy sapkát! Meg kell azt odakint mutogatni a káposztapilléknek, úgyse sok látnivalójuk van még szegénykéknek.

Puszta még idekint a világ. A télire eltemetett szőlővesszők fölül elszedi a homokot a nyitókapa, vígan pattannak föl a venyigék, rengetik, hintázzák magukat a napsugaras levegőben, s rügyszemükkel kíváncsian tekintenek szét: ébredeznek–e már a jó pajtások, fák, füvek, virágok, dalos madarak?

Nincs még itt senki, csak a meleg napsugár.

De Andráska apja már ingujjban dolgozik, úgyis alig győzi a verejtéket törölgetni, hanem Andráska csak a nagy sapkában sütkérezik a pászta végin. Ki nem szabadítaná belőle a fejét egy lyukas petákért.

– Mi van itt, mi van itt? – csipogja egyszerre valami vékony hang a nyitó ember háta mögött. Két kis barázdabillegető szegődött be hozzá napszámra. Ott illegnek–billegnek a sarkában, hosszú farkukat táncoltatva.

– Mi van itt, mi van itt?

Parányi kendermagbogarat vetett föl a kapa a homokból. Együtt telelt ki a szőlővesszőkkel, s most ő is napvilágra jött levegőzni. Pórul is járt, mert mindjárt rákoppantott az egyik barázdabillegető.

– Enyém, enyém, enyém! – kiáltotta diadalmasan.

Hanem a másik se engedte a jussát.

– Azért se, azért se, azért se! – S akkorát csípett amannak a szárnya hegyén, hogy az egyszerre kiejtette a szájából a kendermagbogarat, s elkezdett segítségért lármázni:

– Rendőr, rendőr!

A madarak közt a sárgarigó a rendőr, mert neki van a legrikoltóbb fütyülője, de hol jár még ilyenkor a sárgarigó! Valahol túl a tengeren a szerecsen gyerekeknek ígérgeti milliószámra a diót.

Andráska azonban lábujjhegyre ágaskodik a pászta végén. Hej, ha valahogy meg lehetne kaparintani ezt a virgonc két madarat! Hátha a sapkájával leüthetné őket a lábukról? Kihúzta a fejét a sapkából, közéjük hajította a madaraknak, s huss, mind a két barázdabillegető elrepült. Sebaj, azért adott nekik az Isten szárnyat, de ki látott már olyan sapkát, amelyik négy lábon szalad!

No, Andráska látott. Mert a nagy sapka nem oda esett, ahol a madarak civakodtak, hanem a mellette levő útba, ahol egy jámbor nyúl szép békességben meglapulva, a fiatal cseresznyefa hajtásait számolgatta. Éppen a fejére esett a jámbornak a sapka, s ijedtében úgy eliramodott sapkástul, hogy Andráskának csak úgy karikázott bele a szeme.

Jó az Isten, akinek fejet adott, ad hozzá sapkát is, ne búsulj, Andráska! Nagyobb baj az annál, hogy szegény tapsifüles a nagy sapkában sehogy se találja meg az utat hazafelé. Pedig ha megtalálná, fogadom, hogy mindjárt megtennék Nyúlországban királynak a nyulak. Koronát már szerzett hozzá magának.

Zelk Zoltán: Tavaszi dal

2010-03-19T08:28:00.001+01:00

Egy, kettő, három, négy,
kis őzike, hová mégy?
-Elég, hogyha tudom én:
tavasz elé futok én!

Egy, kettő, három, négy,
te kis nyuszi hová mégy?
-Se erdőbe, se rétre:
a szép tavasz elébe!

Egy kettő, három, négy,
te kis madár vígan légy:
olyan szép dalt daloljál,
szebb legyen a tavasznál!

Március 19. - József

2010-03-19T08:21:00.004+01:00

Szent József Szűz Mária jegyese, később férje, a gyermek Jézus nevelőapja volt.
Már jegyesek voltak, amikor Gábriel arkangyal meglátogatta Máriát, s jelentette, hogy ő lesz az édesanyja Isten fiának, akit Jézusnak fog hívni, s a gyermek a Szentlélektől születik.

József áldott állapotban találta jegyesét, megharagudott ezért Máriára, mert azt hitte, elhagyta őt. József ekkor még nem tudott Gábriel látogatásáról.
Ezután álmában angyal jelentette neki, hogy ne aggódjék, Mária a Megváltó édesanyja lesz.
József megértette s elfogadta az angyal szavát, s feleségül vette Máriát.

Szent József tisztelete a barokk korban (XVI-XVII. század) terjedt el Európában. Ekkor jött szokásba a József keresztnév is.

Szent József a jó halál, a házasság és a család, az árvák, a favágók, asztalosok, koporsósok védőszentje.
Kis Jézussal a karján, liliommal, pálmaággal, ácseszközzel, kizöldelt bottal ábrázolják.

József napja tavaszkezdő nap. E napon kezdik a kerti munka javát.

forrás: Czárán Eszter: Világnak virága

Tavaszköszöntő

2010-03-19T08:13:00.002+01:00

Weöres Sándor: Tavaszköszöntő

Sándor napján megszakad a tél,
József napján eltünik a szél,
Zsákban Benedek
Hoz majd meleget,
Nincs több fázás, boldog, aki él.

Már közhírré szétdoboltatik:
Minden kislány férjhez adatik,
Szőkék legelébb,
Aztán feketék,
Végül barnák és a maradék.

Beckó vára

2010-03-16T14:04:00.002+01:00

Hallottatok már Beckó váráról? Olyan magas kőszikla tetején állott Beckó vára, hogy a madár is elfáradt, mire felrepült. Az igaz, hogy csak olyan hatalmas úr tudta ezt a várat felépíttetni, amilyen Stibor vajda volt. De ő sem magának építtette, hanem az udvari bolondjának, Beckónak.

A Vág gyönyörű völgyében Stibor vajda igazi kiskirály volt. Övé volt minden, erdő-mező, még a levegőég is, és kegyetlen, hirtelen haragú vajda hírében állt, akitől félt minden alattvalója. S ennek a hatalmas úrnak a legkedvesebb embere Beckó volt, az udvari bolond.
Egyszer nagy vadászat volt, s az egész udvari nép felkerekedett. Zengett az erdő a kürtök szavától, a hajtók lármájától, a vadászebek csaholásától. Stibornak nagyon jó kedve volt, s mikor a vadászat után ledőltek pihenni, így szólt Beckónak:
- No, Beckó most jó kedvemben találsz, kívánj, amit csak akarsz, mindent megadok.
- Nem hiszem - mondta a bolond - Mindig ígérsz, de semmit sem adsz.
- Ejnye! - kelt ki magából Stibor - Ezt még soha senki nem merte nekem mondani! Hamar kívánj valamit, különben karóba húzatom a fejedet!
Azt mondta a bolond:
- Hát jól van. Látod-e átellenben azt a magas sziklát?
- Látom, bolond, látom.
- No, ha látod, oda építtess nekem a tetejére egy várat, de olyat, hogy az egész országban ne legyen párja!
- Jól van, bolond, itt a kezem, nem disznóláb, mához egy esztendőre felépíttetem azt a várat, s a te nevedre keresztelem.
Elszörnyülködtek mind a vadászok, akik ezt hallották. Szédült, aki csak ránézett, olyan magas volt az a szikla.
- Lehetetlenség - mondták -, hogy emberi kéz azt a várat felépítse!
Hanem ha egyszer Stibor megígérte, akkor meg kell annak történnie, ha törik, ha szakad!
Stibor kihajtotta az összes jobbágyát a vár építésére, sőt, ha valaki más vidékbeli is arra vetődött, azt is feltartóztatta, s addig nem eresztette tovább, míg hét álló napig nem hordott követ. Még az arra járó nemesemberekkel is megcselekedte a tréfát, hogy fölvitte őket a maga várába, ott egy hétig vendégelte őket, s azalatt a cselédjeiknek építeni kellett a várat. Aztán egy hét múlva mehettek isten hírével. Így épült fel Beckó vára. Mikor letelt az egy esztendő, egy szeg nem sok, annyi sem hiányzott belőle. Szép volt a vár, olyan szép, hogy messze földről a csodájára jártak. Magának Stibornak is úgy tetszett, hogy megsajnálta a bolondtól. Bejárván a pompás szobákat, azt mondta Beckónak:
- Hallod-e , te bolond, túl szép vár ez tenéked. Egyet mondok, kettő lesz belőle.
- Mondjad, uram, mondjad!
- Adok neked egy másik várat, s annyi aranyat, amennyit akarsz, csak ezt hagyd meg nekem.
- Itt a kezem, nem disznóláb! - mondá a bolond, s megvolt az egyezség.
E naptól fogva itt szeretett lakni Stibor, ide gyűltek a vendégek messze földről, innét indult Stibor háborúba, vadászatra, s ha hazajött, akkora dáridót csapott, hogy hét országra ment a híre. Na de nem sokáig gyönyörködhetett a szép várában Stibor. Történt egyszer, hogy egy öreg cseléd ráütött Stibor legkedvesebb vadászkutyájára. Meglátta ezt Stibor, s olyan éktelen haragra gerjedt, hogy az öreget a vár fokáról letaszította. Pedig hogy könyörgött a szegény öregember: kegyelmezzen az életének!
De Stibor szívét nem tudta megindítani. Mikor aztán a vár fokán állott az öreg, megfenyegette Stibort:
- Megállj, szívtelen Stibor vajda! Mához egy esztendőre, meglásd, követsz te is engem Isten ítélőszéke elé!
Nagyot kacagott az öreg fenyegetésén Stibor, s azzal el is feledte. De történetesen épp egy esztendő múlva nagy vendégséget csapott, s akkor eszébe jutottak a fenyegető szavak. "Eh - gondolta magában - bolond beszéd!"
- Igyunk, barátaim!- kiáltott Stibor, s összecsendültek a serlegek. Ittak, ittak, a sok erős ital egy kicsit megszédítette Stibor fejét. Kiment a kertbe, hogy az esteli szellő verje el feje bódultságát. Leheveredett egy bokor alá, s úgy nézett fel a csillagos égre. Hát egyszer csak, uram teremtőm, mi történik! A bokorból elékanyarodik két kígyó, hirtelen Stibor fejére tekeredtek, s mindkét szemét kiszúrták! Ordított Stibor, min egy vadállat, s szaladt esze nélkül, ki a kertből, keresztül az udvaron, az udvarról fel a vár fokára, s onnét lezuhant a mélységbe, oda ahová a szegény öreg szolgáját taszíttatta.
Ilyen szomorú vége lett a hatalmas Stibor vajdának.

Gábor Áron rézágyúja - Énekelj minden nap!

2010-03-16T09:48:00.002+01:00

Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva.
Indulnak már a tüzérek messze a határba.
Nehéz a rézágyú, fölszántja a hegyet-völgyet,
Édes rózsám, a hazáért el kell válnom Tőled.

Véres a föld, magyar tüzér vére folyik rajta.
Csak még egyszer gondolj vissza szép magyar hazádra.
Anyám, Te jó lélek, találkozom-e még véled?
Holnapután messze földre, hosszú útra térek.

Vörösmarty Mihály: Szózat

2010-03-16T09:43:00.004+01:00

Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar,
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kívűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.

Szabadság! Itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harc alatt.

És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
„Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!”

Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
Népek veszik körűl,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny űl.

Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.

A nagy világon e kívűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Móra Ferenc: Kuckó király

2010-03-16T09:31:00.002+01:00

Sokszor hallottam édesapámtól ezt a történetet, amit most el akarok beszélni. Aratás idején, szép holdvilágos éjszakákon kint a szérűn egyéb se járta, csak a Kuckó király története. Hosszú téli estéken, mikor bömbölve szaggatta a szél a házunk nádtetejét, nem kellett nekem egyéb mese, csak a Kuckó király. Meg is tanultam, s most úgy adom, ahogy vettem. Se hozzá nem teszek, se el nem veszek belőle.

Bizony a szabadságharc idején még olyan kis legényke voltam én, hogy a Mitetszik boltos mindig a zsebébe akart dugni, mikor átszaladtam hozzá árpacukorért. Hanem azért akármilyen kicsi voltam, mégis csak voltam ám én a Kossuth Lajos katonája, úgy nézzetek rám! Nem is afféle hányt-vetett közember, hanem igazi aranycsillagos generális. Édesapám szűcsmester volt, ő szabta az aranycsillagot piros irhából.

Aki csak épkézláb ember volt a falumban, az mind elment honvédnak. Csak mink maradtunk otthon, apró gyerekek. Minket nem vittek el, akárhogy rimánkodtunk. Azt mondták, nem gyerekjáték a háború, s nem medvecukrot osztogatnak a csatatéren.

Hanem azért tudtunk mink magunkon segíteni. Összeálltam két-három jó pajtásommal, s nyakunkba vettük a falut. Bezörgettünk minden ház kapuján, ahol magunkformájú gyerek lakott.

- Talpra, legény! Kossuth Lajos azt izente, elfogyott a regimentje! Ki a gyepre, aki igaz magyar!

Mire a falu végére értünk, akkorára úgy megszaporodtunk, hogy kitelt volna belőlünk egy század. Én megtettem magamat generálisnak, s hadi rendbe állítottam a sereget. Öröm volt nézni a sok lelkes katonát, csak az a kár, hogy ellenséget sehol se találtunk. Éppen ezen búslakodtam, mikor egyszerre csak elejbem ugrik az egyik kapitányom.

- Generális úrnak alássan jelentem, Kasza Palkó még hiányzik a seregből.

Nosza, mindjárt rápattantam a nádparipámra, s harmadmagammal elvágtattam Kasza Palkóékhoz. Alacsony kis házacska volt az övéké, mégse ütöttem a fejemet az ajtóragasztékba, pedig le se szálltam a lóról. Szegény gyapjúnyírogató asszony volt a Palkó édesanyja, most is ott szorgoskodott a küszöbön. Ijedten tette le a gyapjúnyíró ollót, ahogy becsörtettünk nagy kényesen.

- Mit akartok, gyerekeim?

- Katonának való embert keresünk, nénémasszony, Kasza Palkó nevezetű legényt.

Kasza Palkó ott hevert a kemence mögött a kuckóban, egy rossz subában. Egy nagy ócska könyvbe volt beletemetkezve, megrettenve ütötte föl belőle buksi fejét, ahogy meglátott bennünket.

- Gyere, Palkó, katonának! Kint táborozik a sereg a falu végin, csak éppen te hiányzol még.

- Nem szeretem én az ilyen játékot - mondta Palkó kedvetlenül.

- De nem játék az, hékás! Pokolra kergetjük a németet.

Egyéb se kellett Palkónak. Befordult a falnak, behúzta fejét a subába, úgy dörmögött ki belőle:

- Jaj, dehogy megyek én oda! Gyönge vagyok én katonának. Jobban szeretem én itt a kuckóban olvasgatni a Toldi Miklós történetét.

Nagyon mehetnékje volt már a paripámnak, csak úgy futtában kiáltottam oda Palkónak:

- Szép álmokat, Kuckó király! Jobb is, ha itthon maradsz a kuckóban, legalább nem csúfítod a seregemet.

Világéletében mindig vézna gyerek volt ez a Kasza Palkó. Esze-lelke mindig a könyvön járt, semmi pajkosságunkban soha részt nem vett. Hanem most ugyan nem sokat búsultunk utána. Tudtunk mink hadakozni nála nélkül is. Fakardjainkkal úgy helybenhagytuk a fűzfabokrokat, ahogy némelyik tán még azóta se hajtott ki. A homokos partban pedig úgy megriasztottuk az ürgéket, hogy még tán ma is szaladnak. Nincs az a német, amelyik olyan sebesen el tudná hordani az irháját.

Abban az esztendőben nem esett jól semmi más játék, csak a katonásdi, hanem abba bele nem untunk soha. Egyszer, ahogy fáradtan ballagtunk hazafelé a nagy csata után, szemben találtuk a Kuckó királyt. Egy zsák korpát cipelt hazafelé a szárazmalomból, egész belegörnyedt a vézna teste. Megriadt az istenadta, ahogy meglátott bennünket, de már nem menekülhetett előlünk sehova. Rávetettük magunkat, mint a vércsék a galambfiókára. Örültünk neki, hogy valahára igazi ellenségre találtunk.

- Megállj, Kuckó király! Tanuld meg, mi az a honvédvitézség!

Szegény fiú ledobta a válláról a zsákot, és szomorúan meresztette ránk a nagy kék szemét. Sohase arattunk ennél könnyebb diadalt. Meg se mozdult a jámbor, míg csak hátba nem puffogtattuk valamennyien. Mikor aztán kiadtuk a mérgünket, akkor megtörülgette könnyes szemét a dolmánykája ujjával, vállára kapta a zsákot, s csak a kapujokból mert visszaszólni:

- Várjatok csak, majd megfizetek én még ezért nektek!

Hanem bizony szegény Kuckó király nagyon sokáig az utcára se mert kilépni. Mikor megint közénk vegyült, régen vége volt már akkor a honvéddicsőségnek. Német lett az úr az országban, bujdosott előle a szegény honvéd, ki merre látott.

A mi falunkba is vetődött egy bujdosó honvédtiszt. Ide ugyan jó helyre jött. Erről a nádrengeteg közé bújt kis faluról nem sokat tudott a világ. Mintha csak eltemették volna, aki miközénk jött lakni.

Éppen ezért választotta ezt a helyet a mi tiszt urunk. Halálra kereste az ellenség - de nálunk keresni ugyan kinek jutott volna eszébe? Különösen, hogy a fényes tiszti ruháját felcserélte szegényemberes gúnyával, s beállt halászlegénynek Galambos Imre halászmester uramhoz. Nem is tudta a hálót nála jobban megfeszíteni senki a halászlegények közt. De mesét se hallottunk még soha olyan szépet, mint amilyeneket ő mondott, ha esténként körülvettük a Galambos-portán. Hol sírtunk, hol ragyogott a szemünk, ahogy a honvédek csatáiról beszélt, de senkinek a szeme nem ragyogott úgy, mint a Kuckó királyé.

Egy csúnya téli napon nagyon kemény munkájuk volt a halászoknak. Léket vágtak a Tisza jegén, hogy halászni lehessen a szabad vízben. Alig győztük hazavárni a tiszt urat a Galambosék házához. Ott ácsorgott köztünk a Kuckó király is, majd megvette az isten hidege, de azért váltig a kapuban leselkedett: jön-e már a mi mesemondónk? Jött is, de most nem volt neki mesélhetnékje.

- Jaj, fiaim, baj van - bukott be a kapun -, ellenség jár a faluban, megláttak az utcán, a nyomomban vannak!

Alig volt ideje beosonni a kamraajtón, már akkor ott volt az ellenség. Három tollas csákójú, zord tekintetű német katona. Úgy szétugrottunk mink, mint mezőn a varjak, ha követ hajítanak közéjük. Futott, aki bírt, néhányan a sövény tövébe, csak a Kuckó király maradt ott az udvar közepén. Moccanni se bírt szegény ijedtében.

- Hé, kisfiú - kérdezték tőle a katonák -, nincs ebben a ti falutokban valami bujdosó honvédtiszt?

- De... de van - nyögte a Kuckó király.

- Hol van, merre van? - kaptak a szón a katonák.

Háromszor is megkérdezték, míg a Kuckó király meg bírt szólalni:

- Túl... túl a Tiszán, a bátkai majorban.

Az egyik katona egy aranypénzt szedett elő a tarsolyából, azt a markába nyomta a gyereknek.

- Nézd, ez a tied, amiért igazat mondtál. Ha odavezetsz bennünket, akkor másikat is kapsz. Megveheted rajta a bíró házát.

A Kuckó király szégyenlősen lehajtotta a fejét.

- Várjanak, míg besötétedik. Akkor álmában lephetik meg, akit keresnek.

- Egész okosan beszél ez a gyerek - mondta a katona a társainak.

Aztán egyikük kiállt a kapu elé, őrködni, ketten pedig beszállásolták magukat a Galambosék tisztaszobájába. Vitték magukkal a Kuckó királyt is, hogy meg ne ugorjon valahogy. Esze ágában se volt az a szegény fiúnak. Csak azért leselkedett ki az ablakon, hogy az öreg halászmestert megszólíthassa:

- Imre bácsi, hol vágtak ma léket a Tiszán?

- Mi közöd hozzá? - morgott mérgesen az öreg halász. - A makkosi töltés irányában, ha bele akarsz fulladni.

Kuckó király nem szólt többet, lehorgasztotta a fejét, lefogta a szemét, úgy tett, mintha aludna. Alig bírták fölrázni a katonák.

- Hé, fiú, szedd össze magad! Indulhatunk már, akár harapni lehetne a sötétséget.

A három katona közrefogta a gyereket, úgy vágtak neki az éjszakának.

Hullott a hó sűrűn, nagy pihékben, majd kiverte a szeme világát az embereknek. Mikor a Tisza partjára értek, megszólalt a Kuckó király:

- Most már egymás háta mögé álljunk, jó távolast egymástól. Síkos a jég, ha elcsúszik is valamelyikünk, le ne üsse lábáról a másikat. Majd én megyek legelöl.

A Tiszán éppen szembefogta a szél a kis csapatot. Olyan gorombán visszalökte őket, alig bírtak tőle haladni. Néha kiszalajtottak egy-egy szitkot a katonák a szájukon, egyszer aztán hátrafordult a Kuckó király:

- Most már bátrabban haladhatunk, mindjárt kint vagyunk a parton. Rögtön ott leszünk, ahova igyekszünk.

Azzal szép csendesen beleeresztette magát abba a lékbe, amit aznap vágtak a halászok a Tiszán. A jeges víz még csak nem is loccsant, a fiú még csak el se sikoltotta magát. A három katona vakon lépett utána a vak éjszakában.

Odaveszett mind a három. Észre se vették, hová jutottak, mire összecsapott fejük fölött a víz.

Az aranypénzt ott találták a halászok másnap reggel a lék szélén, a jégre dobva. Az ellenség pénzét még a halálba se akarta magával vinni Kuckó király.

Kölcsey Ferenc: Himnusz

2010-03-16T09:24:00.002+01:00

Isten, áldd meg a magyart,
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villamidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain
Ozmán vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett, s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág, és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger felette.

Vár állott, most kőhalom;
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!

Szánd meg, isten, a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

Cseke, 1823. január 22.

Kossuth Lajos azt üzente... - Énekelj minden nap!

2010-03-16T09:16:00.002+01:00

Itt meghallgathatod a dalt: Kossuth Lajos azt üzente

Kossuth Lajos azt üzente,
Elfogyott a regimentje.
Ha még egyszer azt üzeni,
Mindnyájunknak el kell menni,
Éljen a magyar szabadság,
Éljen a haza!

Esik eső karikára,
Kossuth Lajos kalapjára.
Valahány csepp esik rája,
Annyi áldás szálljon rája!
Éljen a magyar szabadság,
Éljen a haza!

Esik eső karikára,
Kossuth Lajos sírhalmára.
Valahány csepp esik rája,
Annyi áldás szálljon rája!
Éljen a magyar szabadság,
Éljen a haza!

1848. március 15.

2010-03-16T08:41:00.011+01:00

Mi történt 1848 március 15-én?

A bécsi forradalom híre ösztönző hatással volt a magyar radikális ifjakra is. 15.-én a Pilvax Kör tagjai, élükön Petőfi Sándorral, Jókai Mórral és Vasvári Pállal elhatározták, hogy maguk szereznek érvényt a sajtószabadságnak. Alig néhányan indultak el Landerer Lajos és Heckenast Gusztáv nyomdájához, ahol cenzúra nélkül kinyomtatták az Irinyi József által megfogalmazott 12 pontot, valamint Petőfi lelkesítő költeményét a Nemzeti Dal-t. Délután naggyűlést hirdettek a Nemzeti Múzeum elé, ahol már több tízezer ember jelent meg.

Itt felolvasták a 12 pontot és Petőfi is elszavalta költeményét. Ezután a Várba vonultak, hogy a Helytartótanáccsal elfogadtassák követeléseiket. Ez teljes mértékben sikerült, így vér nélkül győzött a forradalom. Az összegyűlt tömeg követelésére Táncsics Mihályt is szabadon bocsátották.

A Kokárda

Március 15-én minden megemlékező kokárdát tűz a ruhájára. Ez a hagyomány a francia forradalom nyomán keletkezett, a magyar szabadságharcosok viseltek először nemzeti színű szalagot.

Az előző napi terveknek megfelelően reggel hat és nyolc óra között a Dohány és Síp utcák sarkán álló ház első emeletén, ahol Petőfi Sándor és felesége bérelt szobát, ő maga, a költő, Jókai Mór, Vasvári Pál és Bulyovszky Gyula tanácskozik a teendőkről. Jókai és Bulyovszky egy proklamációt szerkeszt, mely a 12 pontot is magában foglalja.
Ezután mind a négyen az Urak utcájába mennek, ahol a Libasinszky ház földszintjén lévő Pilvax kávéházat - mely a nemsokára bekövetkező események tiszteletére kapja majd a Szabadság csarnoka nevet - bérli egy Fillinger nevű kereskedő. Itt Jókai felolvassa a proklamációt, Petőfi pedig elszavalja március 13-án megírt versét, a Nemzeti dalt.

Erről Petőfi így ír a naplójában: "Én Nemzeti dalomat szavaltam el; s mind a kettő riadó tetszéssel fogadtatott."

Innen indultak szakadó esőben 10-15-en, az orvosi egyetem elé, ahol Petőfi újra elszavalja versét, Jókai pedig a proklamációt olvassa fel a medikusoknak, akik közül jó néhányan csatlakoznak hozzájuk. Az Egyetem utcán végigvonuló, 3-400 főre duzzadt tömeghez folyamatosan csatlakoznak az emberek. Az Egyetem térre érkezve, az összegyűlt tömeg miatt jogászok és a politechnikusok berekesztik óráikat.
Itt a menetrend ugyanaz: Petőfi a versét szavalja, Jókai felolvassa a proklamációt. A hallgatók csatlakoznak a felvonulókhoz, s az immáron kb. 5000 fős tömeg 11.30 körül érkezik a Szép és a Hatvani utcák sarkán álló Horváth házhoz, amelyben a Landerer és Heckenast nyomda működik. Petőfi, Jókai, Irínyi József, Degré Alajos, és Vidats János bemennek, és Landerer Lajostól, az egyik tulajdonostól a 12 pont és a Nemzeti dal kinyomtatását követelik.

Landerer némi ellenállás, s a fiataloknak odasúgott segítő instrukciók után beleegyezik ebbe, majd bezáratja magát a főnöki irodába. Míg folyik a két mű folyamatos szedése és nyomtatása, a zuhogó esőben kint várakozó tömeget alkalmi szónokok buzdítják.
Mikor végre elkészülnek az első példányok, Petőfi a Nemzeti dalt, Irínyi a 12 pontot olvassa fel az izgatottan várakozó tömegnek, majd a többi nyomtatványt a nép közé szórják.

Dél körül a vezérszónokok feloszlatják a tömeget azzal, hogy ebéd után 15 órára gyűljenek össze a Nemzeti Múzeumhoz népgyűlésre.

Délután a múzeumnál már kb. tízezer ember gyűlik össze, ahol Vasvári és Irínyi szónokol - a közhiedelemmel ellentétben Petőfi itt nem szaval -, csak egy kisebb beszédet mond. Elhatározzák Táncsics Mihály kiszabadítását a budai vár helytartótanácsi börtönéből, majd hatfős bizottságot választanak (Petőfi, Jókai, Irínyi, Vasvári, Irányi Dániel és Bulyovszky) a Pest Város Tanácsával való tárgyalásra.

A városházához igyekvő tömeghez ekkor csatlakozik Klauzál Gábor és Nyáry Pál, hogy lecsillapítsa a radikalizálódó tömeget és átvegye a mozgalom irányítását.

A később "márciusi ifjaknak" nevezett fiatalok átengedték a vezetést a mérsékelt liberálisok vezéregyéniségeinek, akik ismertebbek és elfogadhatóbbak voltak a polgárok számára.

A városházán a két liberális politikus és a fiatalok bizottsága a tanáccsal a 12 pontról vitatkozik, melyet nagy nehezen el is fogadnak, mivel a tanácsterembe tóduló 300 fő, valamint az épület előtt várakozó 10-15 000 ember annyira megrémítette a városi tanács vagyonos polgárait, hogy nem csak hogy a 12 pontot írták alá és csatlakoztak a követelésekhez, hanem a forradalom itt létrejött választmányának vezető bizottságába is jelölték képviselőiket.

A nép és a bizottmány tagjai a hajóhídon átmennek a budai várba, s az Úri utcában álló Helytartótanács elé terjeszti Nyáry, Klauzál és Rottenbiller a 12 pontot, ismertetik az eddigi történéseket. A bécsi forradalomtól és a majdnem húszezres kavargó sokaságtól megrémült tanács alelnöke, gróf Zichy Ferenc fél hat körül mindenbe beleegyezik: eltörlik a cenzúrát, a sajtó ellenőrzését a sajtótörvényig egy bizottság látja el, s nem vetik be a katonaságot a rend helyreállítására, amelyet ezentúl az 1500 főre szaporítandó pesti polgárőrség fogja ellátni.

Délután hat órakor kiszabadul börtönéből Táncsics (eredetileg Stancsics Mihály, aki a nap emlékére változtatta Táncsicsra a nevét), akit feleségével együtt diadalmenetben, polgárok által önként húzott hintóban visznek a pesti Váci utcában álló "A Nádorhoz" címzett fogadóhoz, ahol a tulajdonostól ingyenszállást kap.

Este kivilágítják a várost, 19 órakor a nép által már előzetesen kívánt Bánk bán előadását szakítja meg a Nemzeti Színházba betóduló sokaság.
Eléneklik a Himnuszt, a Szózatot, s számos egyéb dalt, Egressy Gábor a Nemzeti dal elszavalása után más verseket ad elő.
Ugyanekkor a Rendre Ügyelő Választmány 22.30-ig a városházán ülésezik, s két határozatot szerkesztenek, melyek másnap reggel már kinyomtatva láthatók szerte a városban (a polgárőrség bővítése, illetve a helytartótanácsnál elért eredmények).

Énekelj minden nap!

2010-03-10T11:40:00.003+01:00

Én elmentem a vásárba, félpénzzel...

Én elmentem a vásárba félpénzzel,
Tyúkot vettem a vásárba félpénzzel.
Tyúkom mondja: kitrákoty,
Kári kittyom, édes tyúkom,
Mégis van egy félpénzem.

Én elmentem a vásárba félpénzzel,
Kakast vettem a vásárba félpénzzel.
Kakas mondja: kukuríkú,
Tyúkom mondja: kitrákoty
Kári kittyom, édes tyúkom,
Mégis van egy félpénzem.

Én elmentem a vásárba félpénzzel,
Libát vettem a vásárba félpénzzel.
Libám mondja: gigágá,
Kakas mondja: kukuríkú,
Tyúkom mondja: kitrákoty
Kári kittyom, édes tyúkom,
Mégis van egy félpénzem.

Én elmentem a vásárba félpénzzel,
Disznót vettem a vásárba félpénzzel.
Disznó mondja: röfröfröf,
Libám mondja: gigágá,
Kakas mondja: kukuríkú,
Tyúkom mondja: kitrákoty
Kári kittyom, édes tyúkom,
Mégis van egy félpénzem.

Én elmentem a vásárba félpénzzel,
Lovat vettem a vásárba félpénzzel.
Lovam mondja: nyihaha,
Disznó mondja: röfröfröf,
Libám mondja: gigágá,
Kakas mondja: kukuríkú,
Tyúkom mondja: kitrákoty
Kári kittyom, édes tyúkom,
Mégis van egy félpénzem.

Én elmentem a vásárba félpénzzel,
Tehenet vettem a vásárba félpénzzel.
Tehén mondja: múúúúúúúúúú
Lovam mondja: nyihaha,
Disznó mondja: röfröfröf,
Libám mondja: gigágá,
Kakas mondja: kukuríkú,
Tyúkom mondja: kitrákoty
Kári kittyom, édes tyúkom,
Mégis van egy félpénzem.

Én elmentem a vásárba félpénzzel,
Halat vettem a vásárba félpénzzel.
Halam mondja:..........
Tehén mondja: múúúúúúúúúú
Lovam mondja: nyihaha,
Disznó mondja: röfröfröf,
Libám mondja: gigágá,
Kakas mondja: kukuríkú,
Tyúkom mondja: kitrákoty
Kári kittyom, édes tyúkom,
Elfogyott a félpénzem.

Petőfi Sándor: Sárga lábú kiskakas

2010-03-10T11:38:00.000+01:00

Sárga lábú kiskakas kiugrott a gyepre.
Körmös sarkantyújával udvar közepére.
Megállj, megállj, Tarajos!
Bár a szemed haragos,
jó pecsenye a húsod,
azt magad is jól tudod!

A kakasról

2010-03-10T11:31:00.006+01:00

Szólások a kakasról

Hogy a kakas csípje meg! - a bosszúság kifejezésére használjuk
A kakas se kukorékol utána - senki sem gondol rá, már az emléke is feledésbe merült
Tudja, mint a kakas a kukorékolást - gondolkozás nélkül fújja

Találós kérdések a kakasról

Én vagyok az udvar tarajos királya,
Igazságot teszek haragos viszályba.
Híres, hangom versenyt száll a fellegekkel,
Én ébresztem föl a népet kora reggel.

Nincsen veres sipka nélkül,
Hamar küzd, nehezen békül.
Vagyon neki sarkantyúja,
Az első riadót ő fújja.

A kiskakas gyémánt félkrajcárja

2010-03-10T10:54:00.005+01:00

(népmese)

Volt a világon egy szegény asszony, annak volt egy kis kakasa. Csak ott keresgél, csak ott kapargál a kiskakas a szeméten, egyszer talál egy gyémánt félkrajcárt. Arra megy a török császát. Meglátja a kiskakasnál a gyémánt félkrajcárt, azt mondja neki:
- Kiskakas, add mekem a gyémánt félkrajcárodat.
- Nem adom biz én, kell a gazdasszonyomnak.
De a török császár erővel is elvette tőle, hazavitte, betette a kincseskamrájába. A kiskakas megharagudott, felszállott a kerítése tetejére, elkezdett kiabálni:
- Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.
Megharagudott erre a török császár.
- Eredj te szolgáló, fogd meg a kiskaklast, hogy ne kiabáljon, vesd bele a kútba.
A szolgáló megfogta, kútba vetette. De a kiskakas csak elkezdi a kútban:
- Szídd fel begyem a sok vizet, szídd fel begyem a sok vizet! - Arra a begye mind felszítta a vizet a kútból. A kiskakas megint felszállott a török császár ablakába:
- Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.
Megint azt mondja erre a török császár a szolgálójának:
- Eredj te szolgáló, fogd meg azt a kiskaklast, vesd belé az égő kemencébe.
A szolgáló megint megfogta a kiskakast, s az égő kemencébe vetette. De a kiskakas megintcsak elkezdi:
- Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet. Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet! - Erre a begye mind kieresztette a vizet, eloltotta a tüzet. Akkor megintcsak felszállott az ablakba:
- Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.
Még nagyobb méregbe jött erre a török császár.
- Eredj te szolgáló, fogd meg azt a kiskakast, vesd bele a méhes kasba, hadd csípjék agyon a darazsak.
A szolgáló belevetette a kiskakast a méhes kasba. Ott megint elkezdi a kiskakas:
- Szídd fel begyem a darázst; szídd fel begyem a darázst.
Arra a begye mind felszítta a darázst. Akkor megint felszállott a török császár ablakába:
- Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.
Már a török császár nem tudta, mit csináljon vele.
- Eredj te szolgáló, hozd ide azt a kiskakast, hadd tegyem ide a bő bugyogóm fenekébe.
Megfogja a szolgáló a kiskakast; a török császár beteszi a bő bugyogója febekébe.
Akkor a kiskakas megintcsak elkezdi:
- Ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát, ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát.
A begye mind kieresztette a darázst, azok jól megcsipkedték a török császár farát. Felugrik erre a török császár:
- Jaj, jaj, a fránya egye meg azt a kiskakast; vigyétek hamar a kincses kamrába, hadd keresse meg a maga gyémánt félkrajcárját.
Bevitték a kiskakast a kincses kamrába, ott megint elkezdi a maga nótáját:
- Szídd fel begyem a sok pénzt, szídd fel begyem a sok pénzt.
Erre a begye mind felszítta a török császár három kád pénzét. A kiskakas hazavitte, odaadta a gazdasszonyának; gazdag asszony lett belőle, még máig is él, ha meg nem halt.

Jékely Zoltán: A három pillangó

2010-03-04T13:41:00.002+01:00

Volt egyszer három pillangó: egy sárga, egy piros meg egy fehér. Vígan játszadoztak a verőfényes mezőn, virágról virágra szálldostak, táncoltak, repdestek jókedvükben.
De hirtelen beborult az ég. Közeledett a vihar.
- Repüljünk haza!- mondta a sárga pillangó, ijedten pergette a szárnyát.
- Minél gyorsabban!- mondta a piros is, a fehér is, és elindultak gyors szárnyalással.
Éppen jókor értek haza, mert a zápor már megeredt s egyre vizesebb lett a szárnyuk.
De a ház ajtaját nem tudták kinyitni, s az eső mind jobban és jobban szakadt.
- Menjünk a sárga tulipánhoz!- mondta a sárga pillangó,- az majd bebocsát.
És a szakadó esőben elvergődtek a tulipánhoz, könyörögni kezdtek neki:
- Sárga tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől!
De a tulipán így felelt:
- A sárgának szívesen kinyitom, de a pirosnak és a fehérnek nem.
Erre a sárga így felelt a szívtelen tulipánnak;
- Ha testvéreimet nem bocsátod be, inkább én is kint maradok!
A tulipán csak ingatta a fejét, de a kelyhét nem nyitotta ki. Az pedig mind sűrűbben szakadt.
- Menjünk a fehér tulipánhoz!- mondta a fehér pillangó.
Ázva- fázva elvergődtek a tulipánhoz, s szépen kérlelni kezdték:
- Kis tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől!
De a tulipán így felelt:
- A fehéret örömest befogadom, de a sárgát és a pirosat nem.
Erre a fehér pillangó így felelt:
- Ha testvérkéimet nem fogadod be, inkább én is kint maradok. Inkább ázzunk együtt, mintsemhogy elhagyjuk egymást.
A szívtelen tulipán csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki. Az eső pedig már zuhogott. A pillangók szárnya már teljesen átázott.
- Menjünk a piros tulipánhoz!- mondta a piros pillangó. A szakadó esőben elvergődtek a piros tulipánhoz, és könyörögni kezdtek neki:- Kis tuli nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől!
De a szívtelen tulipán így felelt.
- A pirosat szívesen beengedem, de a fehéret és sárgát nem.
- Ha testvéreimet nem bocsátod be, inkább én is kint maradok!- mondta a piros pillangó is.
Tovább vergődtek hárman csurom vizesen a szakadó esőben. Hímporuk már elázott, csápjuk kókadozott, szárnyuk össze- összetapadt, még a lelkük is átázott. Csetlettek- botlottak fűszálról- fűszálra és egy- egy lapulevél alatt húzták meg magukat. De a szél oda is besüvöltött és becsapott az eső.

Süss fel nap, süss fel nap,
Szárogasd meg szárnyamat,

Nyisd ki a virágokat!- könyörgött a három didergő pillangó. A nap meghallotta a sűrű felhők mögül a pillangók esdeklő beszédét, és annyira megilletődött, hogy a felhőket elűzte, meleg fényt árasztott a mezőre, s a pillangók szárnyát egy- kettőre megszárította.
S a három pillangó újra táncolt, repdesett vígan, mígcsak le nem nyugodott a nap.

Lukács Ottó: Tavaszváró

2010-03-04T13:38:00.003+01:00

Felhők szélén
kandikáló
kikelet

Nap-szelekkel
fújjad szerte
a telet

Jégcsap könnye
utolsókat
csorduljon

A kertekbe
pázsit-szőnyeg
guruljon

Felhők szélén
kandikáló
üzenet

Jöjj el, jöjj el,
ülj le közénk
kikelet.